Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-12-31 / 52. szám
1922 BVariOÉUIKUBOH ^WPUM 5 Petőfi és a szabadság. A magyar nemzetnek minden szerencsétlensége mellett volt egy nagy szerencséje: a nagy időknek megvoltak a nagy emberei. így a múlt század 40-es éveiben, a forrongás és szabadságharc korában is egyszerre egy uj tüneményes férfiú emelkedik ki a többiek közül, a demokrata Kossuth Lajos, ki Széchenyivel ellentétben, már nem a kímélet hangján szól, hanem a szenvedély hangján. Nem kér, de követel. Követeli politikai függetlenségünket. Egyszerre ó köréje sorakozik a nemzet, ót tartja a maga vezérének, őreá esküszik. És megindul a forrongás árja. A kedély erősebben hullámzik, a képzelet merészebben szárnyal. Ez a világ már nem Széchenyi költőjének, Vörös- martynak a világa; az ó szelidebb múzsája most elhallgat. Leteszi a lantot és íme a népnek egy egyszerű fia veszi fel, Petőfi Sándor, hogy olyan merész hangokat csaljon ki belőle, minőket a Duna és Tisza tájékán még nem hallottunk. — Ó megtalálta a maga korát és kora megtalálta öt. Valóban az idők teljességében született és élt. Ily szenvedélyes lelkű költőre volt most szükség, mikor Kossuth volt a nemzet vezére. — Amikor pedig a nemzet ott állott már a csatamezón vére hullásában és elkövetkezett „a próba, az utolsó nagy próba*, 1cét hang hallatszott ki. az irtózatos zűrzavarban : Kossuth parancsszava és Petőfi vészes csatakiáltása. Már nem is elegendő neki a toll, kardot is ragad* hogy tollal és karddal a kezében segítse előbbre a szent ügyet, a szabadság ügyét, melynek eddig költője volt és melynek most mártírja kívánt lenni. Az is lett: az összeomló haza romjai ala temetkezett és eltűnt szemünk elől, mintha „elevenen égbe szállt* volna. így körülmények közt bizonyára nagyobbfoku érdeklődésre tarthat számot Petőfi szabadságkultuszának legalább futólagos vizsgálata. A szabadság Petőfi költészetének legfőbb ihletóje; nagyobb a szerelemnél is, melyet fenséges vallomásában, mindössze 13 szóban, következőképen fejezett ki félreérthetetlenül: Szabadság, szerelem, E kettő kell nekem. Én távozom s örökre távozom Gyötrő titkoihmal tőled, ó leány! Vezessen a sors boldog utakon Öröm-tavasznak tündér-korszakán Legyen pályád mosolygó rózsakert, És minden óra benne rózsaszál. S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert Szív éjjelén, hogy csillagom valói! Látjuk, a költő nem árulta el édes és gyötrő érzelmeit Rózának ; eltitkolta, mert nem hihette, hogy viszontszerettessék. így beszélte Petőfi egyik személyes jó isme rose: Sass János (született: I8l0. - meghalt: 1897) néhai csöngei evang. tanító is A közel kilencven évet élt öreg úr 65 esztendeig tanitóskodott s már Petőfi ostffyasszonyfai tartózkodásakor csöngei „oskolamester“ volt, jól ismerte a költőt, sokszor beszélt róla. Tőle tudjuk, hogy Petőfi szívesen járt templomba, minden vasárnap ott lehetett látni. A helyet, ahol ülni szokott, ma is tudják és mutatják a csöngei templomban. — Külsejére nem erős, de izmos, erősen barna, sápadt, merengő arcú fiúnak mondta Sass János a költőt, kiben a nagyságot csak lánggal lobogó nagy, sötét szemei sejtették. Hallgatag, zárkózott természetűnek ismerte ö is; kerülte a társaságot s legszívesebben bolyongott a Rába .füzesei között egyedül vagy rokonbarátjával Orlaival. Épp zárkózott, büszke természete miatt nem nagyon kedvelték Asszonyfán. Sass János szerint Tóth Rózával is keveset beszélt a költő s ha együtt voltak, ábrándos tekintettel, gyönyörködve, szótalan csak nézte. Senkisem tudta, hogy titkos Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért feláldozom Szerelmemet. 4 És amit itt csodálatos divinációval mondott, azt életével meg is pecsételte ! a szabadságért feláldozott mindent, életét és szerelmét egyaránt. Költészetének és életének a tanúsága szerint egész vjiágfelfogása a szabadság eszméjén nyugszik ; az élet egyes jelenségeit a szabadsághoz méri és aszerint értékeli. Az élet célját is a szabadságban látja. Azt hirdeti, hogy az élet célja a boldogság, a boldogságnak az eszköze pedig a szabadság. A nagy filozófusköltök, Goethe és Madách szerint egyedül a munka boldogítja az embert, Petőfi szerint a szabadság. A szabadságnak ez a végtelen kultusza, mely különben páratlan a világirodalomban, Petőfi egyéniségéből fakadt. Egyénisége ugyanis ellentmond minden korlátnak. Azért kivanja a szabadságot, mivel a szabadság a korlátoktól való mentességet jelenti. Ezért ragaszkodik például a színészethez, mindennyomorával együtt. És mivel oly elevenen érzi a szabadságvágyat, mindennemű korlátoktól való mentesség vágyát, hirdeti, hogy a szabadság az ember természetes állapota. Mindezeknél fogva mind életében, mind költészetében elsősorban az egyéni szabadságért küzd, amelyet aztán Stvisz a politikába. Politikai szabadságcszmcnye eleinte a demokráciában, majd a szabadságharc kultuszában jelentkezik. Petőfi demokráciája a francia forradalom vívmányainak a megvalósítására törekszik és a tekintetben, főleg legkedvesebb költőjének, Bérangernek a hatása alatt áll. Felszabadítani kívánja a népet a jobbágyságból, majd a köztársaságért buzog és mind hevesebben küzd a királyság intézménye ellen, ami az akkori politikai körülményekből is magyarázható. Amellett az volt a meggyőződése, hogy az „egyenlőséget“ és „testvériséget* a köztársasági államforma biztosítja a legjobban. Ezen eszményei megvalósulását nem tudja nyugodtan megvárni, azért a harcot sürgeti. Már i846-ban hirdeti lázas türelmetlenséggel: „Csak szólna már, csak szólna már A harcok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja“. rajongója a szcp leánynak; a hozzá irt verseit is búcsúzáékor adta át. Ám azért a Tóth-kuria becézett szép virága bizonyára előbb is megsejtette az ő finom női érzékével diákapródjának szive érzéseit s a végbucsukor talán nem eresztette el jó szó, meleg kézszoritás nélkül az örökre távozót. . . A vándormadarak délreköltözése idején, 1839. szeptember első napjai egyikén (5-én vagy 6-án) vett végbucsut Ostffyasszonyfától és Csöngétöl a költő. Az utolsó itt irt verse „Petries Somához“ 4-ről kelt s 7-én már Sopronban találjuk, ahol végső elkeseredésében beállt katonának. Ettől az időtől fogva ismét belekerült az élet viharainak, szenvedéseinek vad sodrába, melyekből alig pár év múlva a legnemesebb acéllá edzve került ki s lépett csudálatos fényben a magyar nép fórumára. — Rokona Salkovics ugyanis, nem váltotta be Ígéretét, hogy fiával együtt tanitatja, ellenkezőleg azzal, hogy „úgyse lesz ebből ember“ — sorsára engedte. Tudjuk, ki lett helöle; akinek neve mellé nem találunk jelzőt! Avagy nem hangzik szegényesen: „nagy“ Petőfi ?! — De igen. Ide kicsi a nagy szó. Tóth Róza Móritz Ferencné, földesuraság neje lelt (Csabdi, Fehér ni.). Jól választott. Egy ezer holdas uraság szerencsésebb választás volt akkor (most meg éppen), mint egy szegény poéta, akinek bizony lángleikénél s bibor- szivénél nincsen egyebe. Két esztendőre Petőfivel való ismeretsége után, 1841. november 23-án ment férjhez. Tudotté erről a költő? — kérdés. De való, hogy költeményeiből ekkor és még később is kiérzik egy-egy. mély sóhajtás, melyet a csöngei Tóth-kuria felé küldött. Ám, mintha nem is Rózát siratnák már ezek a sóhajok; nem, inkább az első, legszebb szerelem érzéseihez szólnak, melyek, mint a bimbóba fagyott rózsa, meddőn hervadtak el, anélkül, hogy virulhattak volna . ..
