Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-09-17 / 36-38. szám
6 HVA|4Q0LkII^(JSO^ LkAPtfA 1922 zeit és túlzott nélkülözéseik mellett idegen segítségért epekednek, saját véreik valóságos kinjai mellett közönnyel mennek el. Ezért van annyi baj, annyi nyomorúság, ezért lökődtünk oly végtelen messzességbe Isten országától. A siketnéma emberiségen csak Krisztus csodatevő ereje segíthet. Amig az ő szelíd, értünk fohászkodó alakja előtt térdet nem hajtunk, amig az ő szavát: „Effata, azaz nyilatkozzál meg“ meg nem halljuk, addig nincs javulás. Keressük fel azért siketnémáinkat mi, evangélikusok is, kiknek kötelességünk az, hogy mindeneket jól cselekedjünk. Cselekedjük azt, hogy mind a siketek halljanak, mind a némák szóljanak; ha hittel cselekszünk, az eredmény nem maradhat el s a siketnémák megnyilatkoznak. Gál. 3., 15-22. Mikor kitört a háború, az általános mozgósítás a hitetlen emberiség lelkében is nagy megmozdulásokat, töredelmeket, fohászokat, hitbeli megnyilatkozásokat szült. A sirok szaporodása a templomjárók számát is megnövelte s mentül erősebb volt az ágyuk dörgése, annál hangosabb lett a megtört szivek siró zokogása. Joggal remélhettük, hogy a hitetlenség dermesztő hidegét lassanként az Isten kegyelmére támaszkodó élő hit melege váltja fel és sokaknak roskadozó tagjaiba, csüggeteg leikébe tényleg csak az Ábrahámnak tett Ígéret tudata s az ígéret szerint való örökség reménye öntött életet. Ábrahám magvává, hívő keresztyénné, evangélikussá lett sok harcos katona s azzá lett a szeretteiért aggódó szülők, testvérek számos családi közössége. A könyörtelen halál sok lelket elnémított, de Isten igéje még több lelket aratott. Az aratásban azonban csakhamar zökkenés állott be. Mert jött a forradalom s a fegyverropogás zaját a vallás elleni zagyva beszédek lármája váltotta fel. Divattá lett az istentagadás s a halál karmaiból kiszabadult lel- kekből száműzve lett az evangélium. Isten azonban ezt az újabb csapást is jóra forditotta. Kevesen maradtak hívek, de ezeknek hite a hitükért folytatott küzdelmekben meg- acélosodott s a vallás az emberiség érzésvilágában újra vezetőszerephez jutott. Ennek a nemes irányzatnak állandósítása s az emberi művelődés vallási alapjainak mélyítése körül minden keresztyénnek jut szerep. Kivált nekünk evangélikusoknak kell e részben nagy munkát végeznünk. Nekünk kell elsősorban őrködnünk afelett, hogy az újból divatba jött vallásos élet ne fajuljon el ismét a törvényből való igazulásnak farizeusi vallásosságává s ne erőtlenedjék el az a kötés, melyet Isten a Krisztusra nézve megerősített. Mert emberi gyarlóságunkból önként folyik az, hogy Krisztusról, a Magról könnyen megfeledkezünk, mihelyt Isten sújtó karját nem érezzük fejünk felett. Kivált müveit embereknél nagy a kisértés arra, hogy Isten ígéretét az ő törvényével felcseréljék. A törvényt megtartani nem nagy feladat s ha nem vétünk ellene, azt hisszük, hogy már Isten örökösei lettünk. Pedig az igazu- lás nem a törvényből van; egyedül a hit, Pál apostolnak, Luthernak hite az, ami minket, a Krisztussal együtt megfeszítetteket megelevenít. iiiiiiiiiiiiuiiiiiiüHHiiiiiiiiiiiiiiiimiminlíiiimi’imiimnimiitiimimiiiHiimitiiiim A gyülekezeti ház. Igen érdekes célt tűz elénk Magócs Károly, irsai lelkésztestvérünk „Diagnózis“ cimü cikkében. A gyülekezeti ház megszervezését. Erezzük ennek szükségét. A háborúban láttuk az akármily primitiv berendezésű katona-otthonok áldásos hatását Csak ez utóbbit kellene egyelőre átpacifikálnunk, átcivilitenünk s a szekták elleni önvédelmi harcunkban erős várbástyát építenénk. Szólottám valamelyik előbbi Írásomban a templomreform szükségéről. Ez a kérdés is oda tartozik. Vagy egyesitjük a templomot és gyülekezeti házat s ez esetben egész uj templomstilusról kell gondoskodntínk, vagy meghagyjuk a templom formáját és vele meghagyjuk a templom ősi rendeltetését s ez esetben külön otthont kellene emelnünk a gyülekezet számára. Istenem, minő életfellendülés támadna a mi csöndes portánkon! Itt ügyes-bajos dolgukban tanácsért jövők nyernének biztatást, ott iskolásgyermekek — kik messze falvakból jönnek s vonatra várnak — napközi otthont találnának, emitt könyveket olvasnak, amott építő iratokat, jó hírlapokat vesznek kezükbe a napi munkájukból egy kis pihenésre térő jó emberek. Álomnak is szép elgondolás. így lehetne egyházunk azzá, amivé lennie kellene: közös lelki édes anyánkká, kinek hajlékában otthon érezi magát annak minden gyermeke, igy fejlődnék a hittestvéri viszony s igy gyarapodnék egyházunk súlyban, számban, életerőben és fontosságban. De talán nem annyira gyülekezeti ház kell nekünk, mint élő — egyház. Abban a pillanatban, amint egyházunk nemcsak egy merev, a maga életfunkcióját megszabott formák között végző intézmény, hanem eleven, a tagjaiban élő közösség lesz, mely emel, véd, irányit és segít: mindenünk lesz. Az egész egyház egy meleg otthonná válik, melyből senki nem kívánkozik ki. Ennek a megteremtése a lélek munkája, a lelkész feladata. Ahol a lelkész eleven szivévé lesz egyházának, mely éppen azt a funkciót végzi, amit egy egészséges szív: az életműködés gócává, elosztójává lesz, ki mindig dolgozik, mindig tesz, mindig ébren van, nem kell ott félni a szektáktól, ott minden igazi egyháztag háza egy kis gyülekezeti házzá lesz, melyben szeretettel, áhítattal bibliát-olvasó imádkozó testvérek gyűlnek, gyülekeznek a — lelkész köré. Abban a pillanatban, amint lelkész nélkül történik ez, megbomlik r az egyensúly és rálép az a közösség a szekták útjára. Élő hitü,céllátó és egyházáért lelkesülő lelkész mellett eleven, lelkes egyház alakul ki, az ő szive lesz az élő — gyülekezeti ház. A többi jönni fog. Duszik Lajos (iiiiiiimiiiimimiuiiisüiHmiitiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiuíiiiiiiifrmiiiiiiiiiiiimi Rovás. Zadravecz redivivus. A felsőpusztaszeri Árpád Egyesület igazgatósági ülésén az igazgatóság meghívására az egyház képviseletében Bakó László lelkész hetekkel ezelőtt megjelenvén, felkéretett, hogy a Felsőpusztaszeren tartandó huszonötéves jubiláris Árpád-ünnepségen a katolikus istentisztelet után, amelyet P. Zadvarecz István tábori püspök ur celebrált volna, református istentiszteletet tartson. Bakó László lelkész az egyház nevében készséggel vállalkozott ezen az egyetemes nemzeti ünnepélyen való közreműködésre. Az ünnepséget megelőző napon megütközéssel vette azonban az egyház vezetősége tudomásul az Árpád Egyesületnek azon értesítését, egyszersmind egyetemes magyar érdekre való hivatkozással kérelmét, hogy P. Zadravecz püspök, majd a helybeli katolikus papságnak tiltakozása folytán, a református istentisztelet megtartásától az egyházközség álljon el. Bármily megütközést keltett is ez az értesítés — éspedig nemcsak protestáns, hanem s: egedi katolikus körökben is — az egyházközség a kérésnek természetesen deferált. Egyben azonban a szegedi ref. egyház a katolikus papságnak ezt a legújabb intoleranciáját — mely egyébként előrelátható következménye volt a katolikus lapokban a „vegyes istentiszteletek“ ellen folytatott izgatásnak — a nyilvánosság előtt is szóvá tette s leszögezte azt a tényt, hogy a magyar protestántizmus által őszintén óhajtott és minden alkalommal hiven szolgált keresztyén együttműködést a katolikus papság viselkedése lehetetlenné teszi. A ref. egyház nyilatkozatát azzal végzi, hogy a keresztyén magyarság sem Regnum Marianum, sem Regnum Protestáns, de egyedül csak Regnum Cristianum lehet. Szép-szép, de ezt már hallottuk — mondják rá a páterek. Addig pedig, mig a protestánsok egy része deferál és nyilatkozik, más része pedig falra festegeti a kultúrharcot és baloldalra való átpártolással fenyegetőzik, cselekedni pedig egyik sem cselekszik, — nos, addig Mária országának Zadravecék által buzgón öntözgetett palántája egymásután fakasztja a virágbimbókat. Mikor térünk már észre, református atyafiak ? Ma
