Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-13 / 32-33. szám
4 HVAflOámi^USO^ JUAPtTA 1922 A,szekták utján... Dr. Deák János megírta záró „Memento“-ját, tehát nincs más lehetőség számomra, hogy gondolataimat lejegyezzem, mint e félreértéseket kizáró cim alatt. Előbbi e tárgyban írott cikkemben sem vezetett a sértés szándéka; igyekeztem lelkemből az elfogultság és felháborodás parazsát kivetni s szólni keményen bár, de a közös eszmény kemény szeretetével is. Arra a lebecsülő mondatra tehát: „Még egy Dusziktól is fáj“ semmiképen rá nem szolgáltam.* Mindezektől elvonatkoztatva szemléljük a kérdést. Egyházunkat két irányból jövő hullámok csapdossák, mállasztják: az egyik a szórványainkon különösen nagy eredménnyel halászgató, a fénynyel és sötétséggel (misztikummal) ható katolicizmus, a másik a kézmivesek érdekes igehirdetésével, az előre meghirdetett, érzékiséges nyilvános vizbemeritéssel s az esti közös imádkozás őskeresztyénségre emlékeztető hangulatával varázsló szekta-protestántizmus. Amaz az anticitásával és tekintélyével, emez az újszerűségével és szabadságával, intézménytelenségével hat. Mi pedig itt állunk az ellentétes hullámverésben s ahelyett, hogy mint a vízáramlásba jutott, keresnénk azt a szilárd felületet, amelyen megvethetnénk lábunkat, ijedten vagy elbájoltan bámuljuk a nekünk csapódó hullámokat. Inkább elbájoltan, mint a csörgőkígyó szájába szédülő madár ... A magunk értékeit napfényre! Elő az elásott talentumokkal ! Kézbe azokat a lélekhalászó péteri hálókat! Fölényünk van mindkét áramlás felett! Amazzal szemben több a lelkiség egyházunkban, emezzel szemben több az okos intézményiesség. Az idő mér. Hogyan van, hogy a szekták — noha egyházunkkal egyidősek — nem tudtak hatalmasabb előnyomulást tenni s a történetük kezdete tele van elrémitő lecsuszamlásokkal, a tébolyultság felé kibicsaklott szertelenség sötét jeleivel, a forradalmi szellem megannyi fellobogásával... És viszont hogyan van, hogy a katolicizmus keretén belül mintha olykor-olykor lélek- mozdulásos pünkösti szellő kezdene zendülni s mikor egy Miksa herceg, egy Prohászka ajkán megszólalt a Lélek, mi nekipirult arccal, gyönyörködve és ámulva kérdeztük: „Mi módon halljuk ezeket tulajdon nyelvünkön megszólalni“ ... Elnéztem sokszor, ahol alkalmam volt, a baptisták mozgolódását, amint esténként egybetelepedtek a fehérfalu, földes, padlózatlan szobában s a füstölgő lámpa megbágyadt világítása mellett az írást olvasó mesterember beszédére föl-fölragyogó szemmel figyeltek s a könyv nélkül (!) imádkozó „testvér“ el-elakadó, stílustalan szavait utánasóhajtották ... Kérdeztem: mi (itt az erő ? Hol van itt az a hatalom, amelytől nekünk félnünk kell ? Hiszen az írás a mienk is, az írás értelmezése a tanult, szókincsében gazdagabb, mondatfüzésében gyakorlottabb, látókörében tisztultabb lelkész interpretálásában megfelelőbb, épületesebb ; az épülés helye, a templom hasonlithatlanul alkalmasabb a lélek benső életének megfelelő hatások közlésére, mint a kicsiny, fülledt levegőjű imaház... És kérdeztem: vájjon a mi keresztelési gyakorlatunk, mellyel az embert még lelki élete hajnalán beemeljük és bementjük (bapti- záljuk) a vallásos nevelés levegőjébe, az egyház ölébe, a Krisztus közösségébe s amelynek — mert érezzük, hogy a hitvallás öntudatos egyéni átvállalására szükség van — az ifjúkorba átlépő gyermek konfirmálásával, ezzel a mi szépséges és hatalmas szertartásunkkal mélyítjük az élet- irányitó hatását s amely szebb, impozánsabb minden vizbemeritő baptizálásnál, mondom : a mi két évezer által helybenhagyott gyermekkeresztelésünk, amelyet a jó rend, a célszerűség is követel, olyan hiba volna, hogy annak korrekciójaként külön felekezetre volna szükség? Ez itt a lényeget jelentő kérdés, amely szól a falainkon belül és kivül. Vájjon a mi egyházunk, úgy, amint négy évszázad annyi bölcs elméje, annyi praktikus érzése, annyi buzgósága és heroizmusa, annyi tudománya és elmélyedő kegyessége kiépítette, nem elegendő-e arra, hogy * Dr. Deák János — hozzánk intézett sorai szerint — a szóban- levö mondattal korántsem akarta a cikkírót megbántani. Gondolata csak az volt, hogy bár Duszik kiemelkedik sok lelkésztestvére közül, mégsem helyes, hogy oly vállveregetöen beszél a mi ügyünkről. Ezzel a nyilatkozattal a kérdés személyi oldalát elintézettnek tekintjük. (Szerk.) benne egy erőteljes hitélet megtalálja a keretét és abban önmagát, minden feltételét ? Szükségképpen ki kell-e válnia a hitben, a buzgó imádkozásban kitűnt s az evangélium szelleméből többet merített léleknek? Szükségképpen ki kell válniok itt a kiválóknak ? És az árnyalatot olyan fontosságra kell emelnünk, hogy az felekezetalkotó jelentőségű? Nem arra kell-e figyelmeztetnünk mindenkit, akiben van kellő férfias önmérséklés, hogy mások a kegyelmi ajándékok, de mindegyikben ugyanaz a lélek? Élheti kiki a maga lelki életét a közösségen belül. Az egyik talán a buzgó imádkozás lelkét kapta, a másik a nyelveken szólásét, emez a tudományt, amaz a kedélyi melegséget s mindezeket az értékeket egy asztalra, egy oltárra kell helyeznünk, mind be kell építenünk abba a lelki templomba, melyben az Isten lakozik. Dr. Deák és társai nem látják, hogy mindannyiunkat nem lehet és nem is kell, nem is célszerű egy kalap alá fogni s egyszerűen a hit foka szerint klasszifikálni. Hogy kinek, milyen mély és erős a hite, azt csak a veséket és a születő gondolatokat világosan látó Isten tudja. Ember itt vegye le a saruját! Aki Isten dicsőségét látó hitü lélek, itt a mi kereteink között is élheti a maga életét, mely — ha hit az alapja — az örökkévalóságé még akkor is, ha a legnagyobb jelentéktelenségben, sőt a legnagyobb eredménytelenségben folyik is le: Isten mérlegén igaz értéke állapittatik meg. Necsak mementozzunk s necsak az egyházunkban, annak vezetőiben és vezetettjeiben lássuk a hitbeli fogyatékosságot, hiszen ez csak negativum; pozitívumot kérünk, pozitiv, derült, céllátó, boldog lelkesültséget. Sok a mi hibánk és fogyatékosságunk, de azok hangoztatásával nem fogjuk azokat megszüntetni. Magamról szólva, már túl vagyok azon, hogy a templom ürességén elkeseredve jeremiádokat zokogjak s az emberek hitetlenségéről dörgő vádbeszédeket tartsak; inkább szelíd szeretettel, de az eszmény szüntelen látásával és érette lobogó Ielkesültséggel akarok szólani. Nagyot ártottam az ügynek és nagy sikertelenséget okoztam magamnak azzal, hogy képzelt fölénnyel leszólani vakmerészkedtem az életünk megannyi igáját, keresztjét vonszoló s megannyi gyarlóságunknak velem közös hálózatába belebogozódott embertestvéreimet. Őket meg kell értenünk, hogy ők is megértsenek. Merev tervszerűségünk — methodizmus — szerint nem lehet átformálni a lelkeket. De éppen ezért nem helyes, nem az Ur helybenhagyásával találkozó az az elkülönülés, az a kiválás, mellyel a többhitü — mondjuk: több krisztusi élettartalmu testvéreink magukat megkülömböztetik és a bírói székbe ültetik. A napsugár minden tisztasága mellett sem vonakodik a pocsolyától: addig süt reá, mig ki nem szárítja. Miért nem tanulunk a napsugártól ? Megtéríteni, felemelni, imádkozásra megtanítani éppen azokat kell, akik még nem tudnak. Az a mi látásunk szerint a baj, hogy a több kharizmás lelkek — a dolog könnyebbségét fogják; egymáshoz simulnak, egymástól melegednek, egymást építik, ahelyett, hogy a kovász rendeltetése szerint beleágyazódna munkájuk az adott keretek közé s ott fejtené ki áldott hatását. A mi reformációi elvünk, mely az evangéliom szelleméből sarjad: Az individuálizmus. Ennek azonban tul- lengése a szubjektivizmus, mely meglazítja az egyház élő köveit; az egyén a maga magasodásával igazságtalanul alacsonynak és kicsinynek látja egyházát s abból kinő — tudta és akarata ellenére is. A megtértség hiedelmétől elbájolt léleknek már nincs papja, nincs egyháza, az ő szubjektivizmusa lehetetlenné teszi számára a bélesimulást a közösségi életbe: Ez a tragikum fenyeget minket, kik fájva nézzük a hit és egyháziasság e szembefordulását. A szekták az egyház liquidálásának,szétmorzsolásának a hallgatag okozói. Jönnek az uj hivek, kiknek mi — lelkészek — nem leszünk papjai, kik az istentiszteleteinken nem hajtanak fejet odaadó lélekkel, magát elfeledő bizalommal, hanem még bibliaolvasásunkat (textus) és bibliaidézésünket is kis bibliácskájuk feltűnő, csaknem tüntető lapozgatásával ellenőrzik s uj és uj kifogást emelnek ellenünk, hivatáshüségünk, pásztori munkásságunk ellen... Megtörtént, hogy fiatal gyerekleányka bizonyos—mondjuk — szent arroganciával intett engem, a lelkészt, a megtérésre... Hová vezet ez ? Mi kollektiv igehirdetést, kollektiv paszto- rizációt, kollektív lélekközlést végzünk, mert — egyházban
