Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-06-04 / 23. szám
10 HVAfiGéüI^tJSOft LkAPJA 1922 tartozik és bár nincs hiány jó német egyháztörténeti kompendiumokban (pl. Appel, Heussi stb.) mégis szerencsés Választásnak tartjuk ép Sohm kis művének lefordítását, melyet az illusztris szerző-professzor a magyarsághoz intézett lelkes előszóval látott el. Sohm minden izében modern könyve egyáltalában nem száraz, hanem igen élénk, sokszor lendületes stílusban van irva, mely kitünően fejezi ki vezérgondolatát: a keresztyénség történeti és egyben isteni misszióját. Őszinte igazságszeretettől áthatva szól szerző a középkori egyházról és egészen modern, midőn „protestáns“ és „kath.“ reformációról beszél (az ellenreformáció szó akár egészen is elmaradhatott volna), ezzel ellentétben a „renaissance“ meghatározása elavult. Kár, hogy a mű csak a XIX. század utolsó 2 évtizedéig terjed, pedig szerettük volna a modern teológia prot. és kath. behatóbb jellemzését olvasni; felette örülünk, hogy protestáns szerző műve foglalhatott helyet a „Kultúra és tudomány“ című vállalatban, amiben nagynevű hitsorsosunk Schöpflin Aladár főszerkesztő kezét sejtjük. Melegen ajánljuk prot. közönségünknek, de hisszük, hogy a katolikusok is haszonnal forgatják majd Sohm szép és tárgyilagos könyvét. Dr Szelényi Ödön. iHiiiiimiiiiiiiiiiimmimiiiHiiiiiiiiHiiiiiiiiimiiimiiiiimmiimiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiim Evangélikus ifjúság. A budapesti Luther-Otthon évzáró ünnepet tartott május 28-án. Az „Erős vár“ közének után Szuchovszky Gyula imádkozott s a Luther-Otthon tagjaiból alakult férfikar a nemzeti „Hiszekegyet“ adta elő. Sztehlo Kornél, udv. tan., a kormányzóbizottság elnöke, az ifjakhoz lelkes beszédet intézett, melyben többek között a következőket mondta: „Le vagyunk verve, rabláncra fűzve, a nyomor és megsemmisülés veszélye fenyeget minden oldalról. A kardot kicsavarták kezünkből, küzdelemre kész izmainkat nem tudjuk használni, mert meg vagyunk kötözve és a nagy világon nincs senki, nincs barátunk, aki segítségünkre lenne. Fegyvereink, amelyekkel elvesztett pozíciónkat visszaszerezhetjük : az intelligencia, a puritán erkölcs és a krisztusi szeretet. református papot; kik a híresebb magyar irók, kiket kellene olvasniok ? A derék Péceli felelt neki, tanácsára, buzdítására ez az öt fiatalember megalkotta a líceumi Magyar társaságot, édes apjuk nemcsak valamennyi felsőbb iskolai önképzőkörnek, hanem még a Tudományos Akadémiának, Kisfaludy Társaságnak és a többinek is. Megadóztatták magukat, fejenként évi 20 krajcárral. Ezen könyveket vettek. Ajándékokat is kaptak érre a célra. A nagy Széchenyi Ferenc, Festetich György 100—100 forintot küldtek nekik. Megvetették alapját annak a szép könyvtárnak, mely az én időmben 6000 kötetet számlált. Jól tudom, mert én voltam az egyik könyvtárosa, még pedig a történeti szaké. Szavaltak, dolgozatokat olvastak fel. Kuruc szellemű, lelkes dolgozatokat. A színházban már 1796-ban megtartották az első magyar színi előadást. Mikor megszólalt Dunántúl fülemüléje Vörösmarty, azon a szép nyelven, amely úgy hangzik; „mintha ezüst csengők csilingelnének“ senki se hallgatta lelkesebben, mint a soproni magyar társaság tagjai. Salamonjára 12-en fizettek elő. Ezt nem csak olvasták, de megtanulták, előadták a színházban. Menjünk el mi is. Olcsó lesz. Mehetünk a karzatra is. Nem derogál, hisz senki sem láthat bennünket De tapsoljunk ám Isten igazában, ne csak a főszereplőknek, hanem annak az ideálisan szép fiúnak is, akinek vonásai olyan kedvesen ismerősek. Nézzük csak a szinlapot: Ottó morva herceg, Székács József ur. Találunk mi különben a Magyar társaság tagjai között sok kedves ismerőst. Egyik fiú lapot szerkeszt, ránézve szimbólikus jelentőségű „Hajnal“ néven. Ebből a Hajnalból később szép költői nappal fejlődik ki, melynek most látjuk a rózsaszinü alkonyodását. Minél később boruljon rá az est. Torkos Lászlóra gondolok, a mi gimnáziumunk egykori tanárára. A tudomány és a művészet a legnagyobb hatalom, mondja egy német költő és igaza van. A harci zajban ugyan a múzsák hallgatnak, de a békeidőben azok a nemzetek vezetnek, amelyek a tudományban és a művészetben előbbre vannak. Mi magyarok öndicséret nélkül állíthatjuk, hogy ezekben előbbre vagyunk szomszédainknál, kik ezidőszerint minket letiportak és vetélkedhetünk azokkal a kulturnem- zetekkel, akik az intelligencia vezetői gyanánt szerepelnek Európában. Ha mi ezt az intelligenciát a tudományok és müvé- szetek*terén még fokozni fogjuk, méltó tiszteletre számíthatunk az Európa sorsát intéző népek körében és lehetetlen, hogy ezek megengedjék, hogy ellenségeink úgy bánjanak velünk, mint rabszolgákkal, mint emberi jogaiktól megfosztott vad népekkel. Azt az embert, aki a tudomány terén végzett kutatásai, találmányai és a tudomány utján tett felfedezéseivel az egész emberiségnek hasznos szolgálatot tesz, aki művészetével halhatatlan alkotásokat teremtett, még az ellensége is kénytelen megbecsülni. Ez tehát a mi fegyverünk, fegyver, mely a Ti kezetekbe van letéve, a magyar ifjúság kezébe. Tanuljatok, fáradhatatlanul és szorgalmasan. Törekedjetek a tudomány, vagy művészet terén oly polcra jutni, hogy a késő utódok büszkén vallhassák: Ez a nagy ember valamikor a Luther-Otthonban nevelkedett. A második fegyverünk a puritán erkölcs. Már nagy költőnk, Berzsenyi mondotta: Minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha kivész Róma ledől s rabigába görnyed. Annak a szerencsétlen háborúnak, melyet végigszenvedtünk, egyik legvészesebb következménye az erkölcsök óriási romlása az egész világon. A háború a tulajdon szentségét támadta meg, felébresztette az anyagi javak jogtalan elsajátítása iránti vágyat, végtelen határokig terjesztette a kapzsiságot, az uzsorát, a vesztegetést, a lopást, a sikkasztást, a csalást, a rablást, a gyilkolást. A hadbavonult köznép megszokta a jólétet, annak a földmivesnek, annak a munkásnak, aki békében igénytelenül élt, beérte egy darab kenyérrel és szalonnával, most nagyobb igényei vannak, mint az iskolákat végzett középosztálynak. Természetes következménye ezen igényeknek a szociálizmus és bolseEgy másik fiú a „Szünórák“ cimü lap szerkesztésével bontogatja szerkesztői talentuma szárnyait. Később majd ö lesz a „Vasárnapi Újság“ szerkesztésével Magyar- ország egyik áldásos hatású irodalmi vezére. Pákh Albert ez a derék zipszer fiú. Ott látjuk Döbrentey Gábort Erdély Kazinczyját, Dóci Lajost a „Csók“ íróját, Lehr Andrást Petőfi szentlőrinci tanítóját, Vajda Pétert, akit még Petőfi is mesterének vallott, mint a szabadság és a természet imádóját. De elég legyen a seregszemléből. Hisz ez még Homerosnál se mindig érdekes. Csak még annyit. Ha a mi gimnáziumunk iránt bizonyos elismerő, megbecsülő érzéssel viseltetnek, amiben nem kételkedem, akkor ne felejtsük el, hogy ennek a komplex egyénisége két tényezőből alakult ki. Tanárai nagy többsége a biederer zipserek mellett volt soproni diák. Ezen az utón nálunk is él az egészséges, jó soproni szellem. A Magyar társaságban volt élet, tehát belőle élet, egész csomó más egyesület sarjadzott ki. Még német ön- képzö kör is. Mert ezek a lelkes magyar fiuk meglátták a szépet a német irodalomban is, kiakarták szívni annak mézét is. Dalkör, zenekör, gyorsírókor, olvasókör s ki tudná mind elszámlálni. Megalakult az a soproni specialitás is: „A nemes deákkuti vármegye.“ Az okos soproniak az életnek akartak nevelni! Ha az a répcemelléki nemes fiú hazakerül az iskolából s amellett, hogy műveli ősi örökét, a közügynek is akar élni, erre két tere létezik: a nemes vármegye az egyik, a dunántúli egyházkerület a másik. Ezeknek a szervezetét utánozza ez az egyesület, elsősorban a megyéjét. Van ennek megyei területe, egy kedves forrás és mellette sánchely ott a Neuhofon túl egy kies völgyben. Vannak nemes polgárai, a nagyobb tanulók, vannak „paraszttagjai“, a kis diákok, akiknek az a joguk, amik a parasztnak
