Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-04-16 / 16. szám

6 tí VAflGfíniftUSOK IlÄPdM 1922 nyen húzódik meg. Tűnődöm — meditatiom közepette — hol is hallottam, olvastam, láttam Torkos László nevét? Megújulnak emlékezetemben egyes ifjúkori vallásos esté­lyek, ott szavaltunk, énekeltünk költeményeket tőle. Csen­des, vallásos áhítattal telitett költeményeket. Váratlanul valami láthatatlan kéz szivem kifürkészhetetlen mélységé­ben a bánatnak érzését ébreszti fel. Tekintetem Istenben boldogult édesapám fényképére esik ... S gondolatvilágom­ban ott vagyok egy csendes falu hiányosan felszerelt isko­lájában. Csak gyermekek vannak benn, meg egy szeretet­teljes szelidarcu jó tanító. Az én édesapám — akit minden gyermek szeret! A magyarok nagy költőiről beszél. Meg­tartottam emlékezetemben, mintha most is hallanám: Vés­sétek lelketekbe: Csengey, Sántha, Torkos — e három nevet, akik még ma is élnek l A láthatlan kéz tovább vezet. Öt gyermek együtt — a legidősebb házánál. Távirat... nincs édesapánk... a leg- szomorubb hir, ami életemben csak érhetett... Sirás... ájulás. . Utazás... Temetés... Bucsuzás... Gyakori láto­gatása egy akácfás falunak... Ragaszkodó vágy egy hor- padozó sirdomb után... S egy nagy könnycsepp énekes könyvemre esett... Ez felébresztett. Ahová hullott, ezt mondja Torkos László éneke: „Enyhítő balzsamért, Hozzád fohászkodom, S óh égi irgalom, Meghallgattad imám.“ „Az Ur Jézus Krisztus kegyelme áltál hisszük, hogy megtartatunk“ (Csel. könyve 15. n.) — alapján elmon­dandó beszédem gondolatfüzésében tovább kell mennem ... Bensőmben azonban megérett az elhatározás, hogy minden megtudhatót megtudjak a nagynevű költőről. A nyomozás csak nagyon nehezen ment. Sokakat kellett megkérdeznem, amig biztos tudomásomra jutott, hogy Budapesten, Észter- utca 5. alatt lakik az én énekköltőm. Kellemes volt rám ez is- Bibliai nevű utca. Most már csak alkalmat vártam, hogy felkereshessem a budai kedves oldal ezen napsütéses utcáját, illetőleg hogy láthassam azt, akinek látására olyan nagyon vágyódom Az alkalom is megjött. Egyik intézetben délután megjelenve, az igazgató azzal fogadott, hogy megfeledke­zett az ev. vallásu tanulókról. A róm. kát tanulók délelőtt „lelkigyakorlatára mentek s kihirdettette, hogy délután sincs tanítás. Megfeledkezett... Mehetek tovább. Lesz nekem is lelki épülés.’Felkerestem Torkos Lászlót. A Margit-hidnál leszállva a villamosról, emelkedő ut áll előttem. Megyek az érzésem után. Mondják, hogy ez is tud biztos irányt mutatni és helyes helyre vezetni. A szemlőhegyi-utnál bizony megakadtam. Az egyik kertben kis ásókkal virág alá ásnak. Bizalommal fordulok a kertész- kedőkhöz. Pacsirta hangon szeretettel felelnek: a mi zsol- tárosunkat keresi, aki mindig olyan lelkesülten tud beszélni ? Akit kicsi és nagy, mindenki szeret ezen a környéken. Most otthon is találja! A következő utca, jobbra, öt alatt, a har­madik ház! Megtaláltam a vasrácsozott keritésű, a Pesttől el­forduló, zöld zsalugaterü, villaszerű házat. Még az utcán levertem lábaimról a port.. s úgy mentem az örökzöldtől szegélyezett utón végig. Csengetésemre hamarosan meg- nyillik az ajtó. Az előszobában takaritóasszonyokat találok. Az öreg ur nagyon szereti a tisztaságot — mintha mon­dották volna. Majd kérdezik, hogy kit jelentsenek be. Bizony nem rendelkezem névjeggyel, a nevemet sem tudja sze­gény asszony megtartani. Hát csak mondja, hogy egy lelkész, ki beszélni szeretne vele. Amig az egyik az ajtó mögött eltűnik, a másik elmondja, hogy mennyi itt a könyv, min­den szekrény azzal van tele. Ezt meg nem is bírjuk a helyére tenni. Biztatom, csak mondja hová, majd segítek 1 Mire nyillik az ajtó, már a szekrény a helyén is van. Takarítás alatt álló szobákon megyek keresztül. Valóban mindenütt szekrény, mindenütt könyv. Virágos kertre nyíló szobába jutok. Ebben is négy szekrény. A kan­dallóban hasábfa pattog, mely az áprilisi időben kellemes érzést kelt fel az emberben. Előttem áll a fehérhaju aggas­tyán. öntudatlanul is az ótestamentumi próféták vonultak fel előttem, vájjon melyikhez hasonlíthatnám ? Akaratlanul is mosoly fakad az ajkamon, hogy láthatom, hogy éppen úgy néz ki, ahogy én azt elképzeltem, az aggkor dacára is fürgén, munkára képesen, a belső nagy szomorúság mel­lett is, külsőleg vidáman, másokat vigasztalólag. Aki a nagy megpróbáltatásokat is hitbeli erővel hordozza. Az őszinte, mély fájdalmakat is Isten akaratán való megnyugovással viseli el. Éppen olyan, mint aminőnek látatlanul is, magam előti láttam! Villanyfőzőben — beszélgetésünk közben — viz for­rására leszek figyelmes. Úgy szeretném néki a teáját én elkészíteni — legillatosabb teával, a legédesebb cukorral, az életet nagyon boldoggá tevő italokkal, aranytálcán nyúj­tani az életet meghosszabbitó ételekkel s igy táplálni őt, hogy még sokáig lehessen közöttünk, hogy még sok örömben lehessen része, hogy még láthassa nagy reményének meg­valósulását: a haza ügyének jobbrafordulását! Figyelmem tárgyát észreveszi s szomorúan csavarja el a villanyégőt. Elmondom neki erősebb hangon, hogy miért jöttem. Felemeli ujjait: még jó a hallásom! Boldogan veszem tudo­másul s szinte suttogva mondom el, hogy látni akartam ... hallani a hangját... érinteni a ruháját... megfogni a kezét .. ráborulni a keblére... s úgy hallgatni szivének dobogását, hogy egy egész életre ihletet nyerjek!... Mert én is ha­zámért, egyházamért akarok élni, hozzá hasonlóan akarok e kettőhöz hűséges lenni... E kettőnek szolgálni!... Múltja felől érdeklődöm. Sopronban, Halléban teo­lógiát végzett. Majd egészen fiatalon az akkor még Deák­téri főgimnázium tanára lett s ugyanannak egy cikluson át e. i. igazgatója Mert akkor igy volt a szokás... A tanári pályán való 15 esztendős működés után kinevezték az állami felső leányiskola tanárává, ott 35 esztendeig nevelte a magyar lányokat. Munkája ott sem volt nehéz... Szere­tettel csüngtek rajta tanítványai. Ha felkeresi egy-egy régi tanítványa, jól esik néki, mert — amint mondotta — a hozzánk való ragaszkodás mindig kellemes érzéseket vált ki lelkűnkből! Majd kora felől érdeklődöm. Megmondja. 83 esz­tendős lesz október 2-án. Hála imádság száll lelkemből, hogy megköszönjem Istennek kegyelmét, hogy ilyen jó erőben, az öregséggel együttjáró megrokkantság, a magá­val tehetetlen aggság minden jele nélkül találhattam őt meg. Ismét én beszélek. Nem akarom őt a beszéddel kifá­rasztani. Elmondom, hogy már rügyeznek a fák, jön a tavasz, mennyi bájt rejt magában a természet, mely napok múltán mindig többet és többet fog élvezetünkre nyújtani. Dicsé­rem a budai hegyek szépségeit. Elmondom, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget Dobogókő alatt töltöttem egy atyai bará­tommal. Beszédem alatt megélénkül tekintete, alig várja, hogy a mondat végére érjek. Már bele is kezdett. A ter­mészetet mindig szerette, még a múlt évben is átment a hegyeken keresztül Hüvösvölgybe. Pedig már 82 eszten­dős voltam — mondotta. És úgy érzem, Isten megengedi, hogy azt a szép utat még néhányszor megtehessem... A mosolygós arc azonban csakhamar szomorú lesz... S beszédét igy folytatja: Ma éppen három hete, hogy el­veszítettem a feleségemet!... Látni rajta, hogy Isten aka­ratában megnyugodva mondja. Mégis elakad a hangja... szeretném vigasztalni, kezemet a kezébe téve elmondani az én fájdalmamat, az én ifjúi veszteségemet... Nem teszem, sebét csak még mélyebbre hasítanám. Az én utam — mondja — most már csak a temetőbe vezet. Felesé­gem sírja mellé... Az ajak mozog, látom a legfájdalma­sabb sírást — kiapadt könnyedényekkel. Magától enyhül a fájdalom. 56 esztendei szeretetteljes családi élet után jött az ásó-kapa által való elváláá. Wilfinger Emilia volt a megboldogult neve. Én úgy kértem az Istent — mondja a nagy költő, az igaz ember — hogy engem szólítson el előbb, hisz 6 évvel én voltam az Öregebb! Isten mást határozott... Majd engedelmet kérek, hogy kérdezősködhessem gyermekei felől. Melegen válaszol, 5 gyermeke van, kedves unokáit nagyon szereti, azok is a jó nagypapát! Elmondja neveiket, foglalkozásaikat. A művészetet kedveli valamennyi; van, aki irogatni is szeret és tud is, sőt színész is akad közöttük. Azután leányairól beszél, azok mindenre kiterjedő, gyöngéd szeretetéről. Nagy büszkeséggel említi Apáthy István nevét, aki az ö veje. A világhírű tudós nevének hallatára ismét csak beborul messze jövendőbe látó szeme- világának a horizontja... Beszél az attrocitásokról, amelyet annak a nagy tudósnak kellett elszenvedni a románoktól. Még most is beteg. Sokat aggódnak miatta. Veje szenve­désében a magyar nemzet szenvedését látja... Amilyen

Next

/
Thumbnails
Contents