Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-16 / 16. szám
1922 BVflNGÉLUKUSO* LflPÜA 3 évszakban divatos az örömtüz gyújtása. De a tűz a kér. szertartásokban is nagy szerephez jutott, így ismeretes, a jeruzsálemi szent sir templomában a húsvéti szertartás főeseménye, hogy egy hirtelen kivillanó láng meggyujtja a patriarcha gyertyáját és aztán mindenki odatódul, hogy része legyen a lángban. Hogy az eredetileg pogány jelentésű tüzet hogyan alakította át a kér. gondolkodásmód, annak szép bizonyítéka az a húsvéti tűz, melyről Rosegger értesít. A feltámadás éjszakáján megelevenfll hegy és völgy és az emberek tömegesen vonulnak a magaslatokra, hol a farakás már kész. Ha meggyullad, nyomban megszólal a zene, megdördűlnek a mozsarak és az emberek a feltámadás nagy eseményének örömére egymás nyakába borulnak, énekelnek és ujjongnak. Mire a hajnal pirkad, a résztvevők emelkedett hangulatban hazamennek. Megemlítendő még, hogy az 1012. óta szokásba jött husvét vasárnapján a Jézus sírjánál lefolyt jelenetet előadni. Ebből fejlődik a húsvéti, majd passziójáték (Ober- ammergau), mely némely vidéken ma is megmaradt. Sokszor elmondották, hogy az egyházi év husvét nélkül olyan volna, mint a természet tavasz nélkül, véghetetlen szürke, hideg, sötét tél. Ezért a gondolkodó és érző lelkeket minden évben újra meg újra csodálatos hatalommal ragadja meg. És még azok is, akiknek hite elveszett és akik Fauszt- tal felsóhajtanak: „Hallom az igét, de hinni nem tudok“ — kénytelenek meghajolni a titok fensége előtt, melyet úgy Jézus keresztrefészitése, mint pedig hótiszta élete és büntelen személyisége magában rejt... 8 1 Dr. Sz. O. Mi — és a biblia. Fii. 2, 5—ti. Evangélikusnak lenni annyit tesz, mint istenfiuságra törekedni, vagyis a Krisztus Jézust követni. Az ut, melyen az ö nyomdokaiba lépünk, eszményi szépségekkel kecsegtet, de a földi realitások tüskebozótjain vezet keresztül. Hogy ezeken áthatolhassunk s azokat a magaslatokat, melyeken az Üdvözítő járt, csak valamennyire is megközelithessük, ahhoz nagy megalázkodás, folytonos önmegtagadás és az Isten iránt való engedelmességnek teljessége szükségeltetik. Vagyis — mint az apostol mondja keresztyén intelmei során — kell, hogy meglegyen bennünk az az indulat, mely meg volt a Krisztus jézusban is. Mert ha ö, ki Istennel valóban egyenlő volt, ennek az egyenlőségnek előnyeit távolról sem aknázta ki, hanem emberré lett s az emberek között is a társadalom legalsóbb rétegeire támaszkodott; mennyivel nagyobb átváltozásra van szükségünk nekünk, kik Istenre még csak nem is hasonlítunk s az emberi gyarlóságok fertőjében senyvedünk. Az evangélikus keresztyénsógnek tehát nagy megalázkodásra van szüksége, ha célját — az emberiség megjavítását — csak némileg is elérni iparkodik. Szükséges ezt hangsúlyozni, híveink fülébe dörögni, mert sokan, de sokan vannak közöttünk is olyanok, kik csak maguknak kivánnak mindenáron nevet szerezni s nemcsak hogy az alsóbb néprétegek társadalmi felemeléséhez nem nyújtanak segédkezet, hanem egyes-egyedül a saját kiemelkedésük útját egyengetik. Az Evangélikus Szövetség folytonos megalázkodásra kíván minket reánevelni. Arra, hogyha választanunk kell az emberek hódolata és az Isten iránt való engedelmesség között, mindig s egyedül az utóbbi, nehezebb utat válasz- szűk. Akkor is, ha ez az ut a keresztfához vezet. Mert kell, hogy legyen a mi egyházunkban is egy nagy sereg, mely a Jézus nevére térdet hajtson s ne csak hallja, hanem vallja is azt, hogy ö Uraz Atya Isten dicsőségére. * Márk. 16. 1-7. Az evangéliumi keresztyénség barátait napjainkban, majd a szomorú kétségbeesésnek, majd a szebb jövőben bizakodó reménykedésnek érzéshullámai járják át. Keresz- tyénségünkben sokan már csak a halottat látják, már csak a kenetekre gondolnak s egyedüli gondjuk az: kicsoda hengeriti el a követ a sírbolt szájáról Az elmúlás szomorú Életem legkínosabb percei voltak ezek. A pisztoly kiesett kezemből, dermedten álltam, földre sütött szemekkel szégyenpirban égő arccal. Jó apám fájdalmasan nézett reám s tengerkék, kristályosán tiszta szemei elhomályosultak: — Mi vitt erre? — Elszéditett a kisértés örvénye... Édesapám felvette és eltette a fegyvert. Másnap visszaadta. Nem értettem: Miért vette el, ha visszaadja? Egy pillantás a kékes-feketére fényezett browningra, mindent megmagyarázott. Csőhosszat, felül, gravírozott betűk beszéltek. — n...Ne vigy minket kísérteibe!... A képráma most is üres, itt van előttem a falon... Felnézek rá gyakran ... és, ha egyedül vagyok, elhallgatom a bús, feketefátyolos mesét, amit kihűlt szivekről mesél... De a revolvernek nincsen ereje. Pedig magammal hordom minden utamon a hátsó zsebben ... A budai utcák flörtben, mosolyban úsztak. Hullt az akác, lágyan kelő, csókos szellő hullatta... Az asszonyok meghittebben simultak férjeikhez, a lányok több vággyal néztek a férfiak szemébe... A Krisztinában leeresztették a napernyőket a cukrászdák elé, a Horváth-kertben gyermekek játszadoztak és öregek álmodoztak a fák alatt. A fiatalok a Dunapart korzóján csókolták az életet. Én a Horváth-kertben az öregek között emlékeztem egy tavaszról és csodálkozva kérdeztem barátomtól, a festőtől? — Tavasz van? — De még milyen illatos! — Nem érzem ... — Majd! — biztatott és pedig nem azért, hogy éppen csak mondjon valamit, hanem, mert szeretett. Rajtam és az ecsetjén kívül nem is szeretett mást, mint a Májust és az ébrentöltött éjszakákra hasadó hajnalt. Vigyázott reám, nem hagyott egyedül. Tudta, hogy a magány nem mindenkinek szórakozás. Mellettem volt fel- hőkbehanyatló alkonyatokon, kóborló éjszakákon, tavaszi hajnalokon. Ilyenkor, hazafelé menet, mohón szívta a ligeti olajfáknak a füstmentes levegőben tisztán érezhető, finoman bóditó illatát. Arca mámorosra pirult, szemei tüzeltek, hangjából lélek beszélt! — Érzed? Búsan bandukoltam mellette: — Érzem; keserű ... A Gellérthegy bokrai közül lehallatszott az Erzsébet- hidra a fülemüle-chorus csodás csattogása. Gyönyörködve meg-megállt: — Hallod? — Hallom; szivetfájditó ,.. Belémkarolt. Vitt a szűkén csavargó tabáni utcákon föl a Naphegyre. Beszélt a múltról, melynek csak a fényét, szépségét látjuk már, mert messze esik tőlünk s a nagy távolság elfedi szemünk elől a csúnyát, a rosszat, a feketét. Ezért gyógyít a Múlt, akár a tenger nyugalma, vagy a tájak szépsége... A Naphegyen elénk táruló panoráma láttára imád- ságos szavakkal mutatott Kelet felé: — Oda néz! Most kél a nap!... Éltető sugaraival
