Evangélikusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 18-52. szám)
1921-10-02 / 40. szám
6 HVA|*GÉUIItUSO*t MPtfÄ 1921 szemben való viselkedése és kivált VIII. Bonifác pápának Franciaország királyával való összetűzése és siralmas bukása keserítették el Dantét annyira. De azért a középkor hagyománya még érintetlenül élt benne. Komor leikével, aszkétikus hajlamával, a túlvilágon való csüggésével nem igen illik bele a renaissance vidám élvezetvággyal telitett világába. Utolsó klasszikus összefoglalása a középkori keresztyénségnek, akárcsak Augustinus az ókorinak. Legfeljebb a nemzeti nyelv felkarolása, művészi érzéke és természetszeretete mutatja benne az újat. De nem is az a fő, hogy megkezdi-e az újkort vagy sem, hanem az, hogy vallásos egyéniség volt,,melynél fogva egy Augustinus, Assisi Ferenc mellé emelkedik. Őket sem akarjuk a protesíanizmus számára lefoglalni, de igenis mindhármukat az egyetemes kereszténység nagy alakjainak tekintjük. Vallásosságuk igaz, személyes és benső volt, azért hatnak ránk ma is, ami pedig bennök koruké, azt történeti érzékkel kell néznünk és akkor azt is megértjük. Napjaink sötét borújában, a pánkotizmus és materializmus őrjöngő kavarodásában szinte üditő- leg hat a mindennapi kenyér utáni hajszába belefáradt lelkűnkkel egy „szellemi“ ember, a keresz- tvénség emez eszményi képviselője felé fordulnunk. És ne feledjük azt sem, hogy Dante sajátszerü benső élménye, fönséges koncepciója, komor allegóriája ma szinte időszerű, ép ránk nézve. Ez a nemzet keresztül esvén pokoli gyötrelmeken, most van a tisztulás, jobbulás, megtérés stádiumában, vagy csak közeledik feléje ?... Vájjon bejut-e jutalmul a világosság s igazság fényözönébe, a ragyogó paradicsomba, avagy: „lasciate ogni speranza!“... így tekintve Dantét, a keresztyén egyéniséget, vallásos prófétát és igazságos erkölcsbirót, mi magyar evangélikusok is tűzhetünk egy levelet a neki most juttatott hatalmas babérkoszorúba. Sz. ö. •f Heinz Lajos torzsai (Bács-Bodrogmegye) evangélikus lelkész, augusztus hó 23-án 32 éves korában meghalt. A megszállott Bácskából egy hónap elteltével jött a szomorú hir: nem látjuk többé az élők között Heinz Lajost... A fiatal lelkes papot, az árválc és elhagyottak melegszívű atyját. Mintha most is itt állana előttem kedves alakjával, lebilincselő szeretetével, őszintén nyílt tekintetével, bensőséges hitről tanúskodó beszédjével, tiszta jellemével. Igazi papi karakter volt! Már kora gyermekségétől kezdve lelkésznek készült. A teológiát Eperjesen végezte. Ott szerette meg a szabad természetet, annak gyönyörű szép sárosi őszi szinpompáját. Barátainak azonban sok rábeszélésre volt szükségük, hogy egy-egy délutánra elhagyja könyveit... Több éven át Németországot járta. Tanulmányait ott fejezte be. Torzsára került Famler G. Adoif kerületi belmissziónárius, gyámintézeti elnök mellé segédlelkésznek, aki mellett belmissziói ismerete, emberbaráti szeretete, a nyomorúságban lévők iránt való melegsége, értük való fáradsága, hűsége és önzetlensége nagyban emelkedett. Famler G. Adolf lelkészi állását, nyugalomba vonulása után Heinz Lajossal töltötték be nagy lelkesedéssel mindenki megelégedésére. A torzsai evang. árvaház gondozásának, fenntartásának sok-sok gondja is az ő vállaira nehezedett. Szívesen hordozta az apát- lan-anyátlanok neveltetésével járó nagy és súlyos terheket. Ha már közeledtek a nehéz napok, fogyóban volt az éléstár vagy a ruházkodás adott nagyobb gondot, a jó Isten gondviselése mindig megérkezett s amint mondotta — árvaházának kritikus napjai mindig biztató jó fordulatot hoztak. Vájjon minden intézményünk érzi-e Istennel e szoros együttélést: mikor azt látjuk, hogy mindenki elhagyott, akkor ö van hozzánk legközelebb ? Heinz Lajos a szeretet embere volt. Rövid, nagymunkáju és sok áldásu élete ezt bizonyítja: Sokat szenvedett. Talán azért volt lelke olyan nagyon fogékony a mások bánata és szenvedése iránt. Özvegy volt. Ifjú feleségének az elvesztését nagyon a lelkére vette. Ezt a bánatót, az ő bánatát emberi nyelv nem tudta megvigasztalni. Pedig sokan próbálták. A sebet csak mélyebbre szántották és sajgóbbá tették. Az ő bánatának vigasztalását Isten magának tartotta fenn. Az örökkévalóságban ! Elment. Most már csak emléke maradt: az általa nevelt mindig hálás árváknak szivében őszinte barátai között. Frissen hantolt sírjához jó édesanyja jár szomorú lépésekkel és febokog: én édes Istenem, bárcsak engem vittél volna el. Ő volt az én örömöm, reményem, ő volt az én mindenem. Öregségtől, könnytől ködös szeme előtt fia újból és újból megjelen és az ő szelíd hangján vigasztalan szól: édesanyám ! békessége legyen, Istennek gyermeke nem ismer halált, csak feltámadást! A jó öreg árva édesanya megtörli szemeit. Fia vigasztalta meg ... Könnyet törlünk mi is, kik barátai közé tartoztunk. Fátyolos tekintetünket mérföldekre vetjük, egy üresen hagyott lelkészlakra, amely mindig virággal és szeretettel volt tele, ahol a panaszos mindig vigasztalást talált és a nyomorúságban lévő megelégittetést. Megtöröljük szemeinket... az őszi szél sírja felöl vigasztalással biztatgat: nem hagy el senkit sem az Isten! Az Ur Jézus legyen ifjú testvérünk leikével. Emléke áldottan maradjon közöttünk. Viszontlátásig. Szuchovszky Gyula. ............ jimjJMIMII'll .. ^ ■■ hm------- "»H«» E GYHÁZI ÉLET. Ünnepeltünk... Lassanként leszállt az esthomály, a Deák-téri ősi parókia udvarára. Ekkorára már egészen benépesült ünneplők seregével. Akik eljöttek, hogy tanúi legyenek olyan valaminek, ami még az ősi falak közt sohasem játszódott le. A háttérből lázas munka, fontos tanácskozások izzó légköre áradt szerte az ünneplők felé. Majd lassan — egymásután üressé válnak a termek, a lelkek pásztorai komoly feketében elvegyülnek az ünneplők tömegében. Hosszú sorban levonulnak apró gyermekek, lampionos ifjak. Két félkörben elhelyezkednek, imbolygó fényárt szórva maguk körül. Feszült várakozás, a halk morajlást csönd váltja fel. És megjelenik az erkélyen legközvetlenebb híveinek társaságában egy markáns alak, kinek magyaros körvonalai élesen domborodnak ki az esthomályból s puszta megjelenésével egyszerre központja lesz az ünneplő seregnek. Több mint 200 gyermekajakról lágy, csendes melódiák szállnak föl feléje. S egy-egy percre feledve az országos gondok, feledve az iménti tanácskozások, feledve minden — s mindenkinek a lelke összeforr a 200 dalos lágy dalával s elmereng egy három évtizedes lelkészi munkásság felbukkanó emlékein. Elmereng azon, hogy egy munkásélet egyik határkövénél mily lelkesedéssel siet azokból egy sereg először köszönteni a nagy püspököt, akiknek életét majd könyebbé tenni, .hónát felszabadítani fárad az ünnepelt... hogy mire ők felnőnek, akkor!... Majd harsány férfikar zúgja dalát. . S úgy érezte mindenki, hogy ott az erkélyen, lombsátor mellett egy erős, kemény férfisziv erősödik az ifjú dalosgárda dalára — újabb évtizedek kemény munkájára. Néhány dal... és aztán selymeshangu, meleg, kedves néhány szó, az egyik dicső előd vezéri helyen álló fiának ajkáról — váltja szavakra azt, amit százak, ezrek éreztek e percben. Győry Lóránt beszél... szava lágyan visszhangzik
