Evangélikusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 18-52. szám)

1921-05-08 / 19. szám

1921

EVANGÉLIKUSOK lapja

3

elemnek, a gyülekezeti énekkel váltakozó művé sziesebb karéneknek is.

De a nagyközönség nemcsak a hosszúságot kifogásolja a „papos beszéd“ neve alatt, hanem ez alá foglalja igehirdetésünk sok más fogyatkozását is. Ki tudná mindezeket felsorolni? A ho- miletikák is bőven szólnak róla. Forgassuk csak Ravasz László kitűnő munkáját, vagy akár Mit- rovicsét is. Én itt csak néhányról akarok szólani.

Sok lelkész úgy beszél a szószéken, mintha őt csupa a bibliában jártas, ennek légkörében élő, a hittani fogalmakat ismerő, erőshitü és az egyházzal mindenben közösséget valló hallgatóság venné körül. Pedig mennyi ott a kétkedő, szent- irást alig ismerő, a templomba csak néha betévedő és ellenmondásra, sőt gúnyolódásra is hajlandó. Ezek előtt némelyik lelkész Kánaánnak ismeretlen nyelvén prédikál s ezért nincs is az ily papos beszédnek hatása. Az ilyenekkel szemben tapintatos, bevezető, tanító és erős apologetikus feladat vár a lelkészre. Igyekezzék az ő álláspontjukból kiindulva meggyőzni őket, hogy lelkiekre nekik is szükségük van s a tudomány niellett — melyet a szószékről lekicsinyelni igen helytelen és Ízléstelen dolog — a szívnek sok sebére csak a hit, az Istenben való bizodaiom ád balzsamot s az erkölcsi életnek szilárd és biztos alapja is csak a vallásos hit.

Mások a szószéken felettébb sokat dogma- tizálnak. Jól tudjuk, hogy a valláserkölcsi igazságokat dogmatikus alapra kell felépíteni és visszavezetni, de ne tegyük ezt hosszasan, szárazán, ne essünk minden alkalommal fárasztó ismétlésekbe. Maga Luther mondja: „Dem gemeinen Mann und Haufen gefällt nichts besser, denn Gesetz und Exempel predigen, ihm ist auch nichts nutzer. Predigt von Gottes Gnade und vom Artikel der Justification ist in ihren Ohren kalt. Wenn man vom Artikel der Rechtfertigung predigt, so schläft das Volk und hustet, wenn man aber anfähet Historien und Exempel zu sagen, da reckt’s beide Ohren auf, ist still und höret fleissig zu.“ Hasonló igazságot mond már Seneca is: „Longum est iter praecepta, breve et efficax per exempla“.

Az irásszerüség és jó exegesis is első és lényeges követelménye az egyházi beszédnek, de ezzel se menjünk tulságba A kortörténeti dolgokat, a régi zsidó szokásokat és állapotokat itt se ismertessük töviről-hegyire oly részletesen, hogy utána már ne maradjon idő a mai viszonyokra való alkalmazásnak. Az a régi török basa is, ki a prédikációt végighallgatta, azt mondá a papnak: „Hiszen jó, jó, de Korintust és Thessalonikát ne emlegesse oly sokszor, mert ez a két város a török császáré; hanem ha már akar, szóljon inkább Kiskocsárdról és Nagykocsárdról.“

Legyen a beszéd korszerű és alkalomszerű, a gyülekezet szükségletének megfelelő. Az emberiség vágyait és bűneit oly alakban ismertessük, amilyenben azok ma és nálunk jelentkeznek és az orvosszereket is oiy formában adjuk, amilyenben a mai kor gyermeke elfogadja. A biblia és

az étet örök igazságait hirdetjük ugyan, de tegyük ezt a mai korviszonyokra alkalmazva és a gyülekezet szükségletének megfelelően. Ne prédikáljon a lelkész pünkösdkor üres templom előtt a bigottsäg ellen, miként az öreg B . . . . bátyánk tette. És ne polemizáljon régi racionalista beszédek nyomán a Formula Concordiae orthodoxiája ellen, mikor a hallgatók nevéről sem ismerik ezt a könyvet és inkább a hitetlenség a bajuk, mint az ortho- doxia.

Bizony Szász Károly, is meglepte hallgatóit, midőn Pápán Antal Gábor püspök beiktatásakor Pál apostol szavait exegetálta: „Szükség a püspöknek egyfeleségü férfiúnak lenni.“ Egy úriember súgva kérdezte: Hát magukat még erről is ki kell tanítani ?

A prédikátori stílusra és előadásra nézve is volna sok kívánni való. Gondatlanságból az ön- birálat hiányából alakulnak ki papjaink beszédében az állandó szólamok. Az egyik folyton a zászlót lobogtatja, a másik bizonyos akkordokat emleget, a harmadiknál a májusi eső, a fekete halál, vagy a sárga irigység szerepel minden beszédben. Az ismerősök az illető passzusnál már szinte összemosolyognak. S az előadásban is olyanok, kik az iskolában még jó szavalók voltak, künn a gyakorlati életben rövid idő alatt megdöbbentő hibákat sajátítanak el. Nemcsak untató dallamossággal beszélnek. hanem az egyik formálisan el is csuklik a mondatok végén, vagy fülsértő nyikkantással kapja fel a hangot, a másik még a magánhangzók után valami bántó visszhangot ad. Hát nincs-e ezeknek őszinte barátjuk vagy okos feleségük, aki őket figyelmeztesse? A kollégáknak is kötelessége volna ez. Lelkészi értekezleteken a beszédeket is meg kellene bírálni, tartalmuk, formájuk és előadásmódjuk szerint. Az élet ne rontsa el, ami jót az iskola ád.

A legnagyobb baj végül midőn a papos beszédben, Kristóf Gy. fentebbi szavai szerint, az érzelem és meggyőződés őszinteségét vonják kétségbe, midőn érzéketlen hidegséget, vagy épen farizeusi képmutatást emlegetnek, mintha nem a szívnek a teljességéből szólna a száj. Ez már a papi jellembe vágó utolsó dolog volna s ezzel nem is vádolok meg senkit. De mégis gondolkodóba ejt, midőn Ravasz L. jeles homiletikájában (278. 1.) ezt a kemény beszédet olvasom: „A zengő torkú, zsíros szivü, vörös nyakú kálvinista pap, ki vasárnaponként olyanokat kurjant az örökkévaló dolgokról, hogy lehull a templom vakolata s még a kőből faragott civis is pislogni kezd, csak^ önmaga nem érez e művelet alatt a fizikai erőlködésen kívül semmi lelki emóciót: szánalmas, szomorú látvány, még ha úgy füstölög is a gőgtől és az önimádattól. Ez a típus korlátoltabb annál, mintsem megértené, hogy neki legelsősorban össze kellene roskadnia. belső szent tapasztalásokat tennie s azután megszólalni halk, alázatos hangon, hogy elbeszélje a benne lett csodadolgokat, ki kell ennek a típusnak pusztulnia, csak a magyar kálvinizmus ki ne pusztuljon vele együtt. De én hiszem, hogy