Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 4. szám - Dr. Csoknyay József: Édes anyanyelvünk. Néhány szó nyelvünk védelmében
Édes anyanyelvűnk. (Néhány szó nyelvünk védelmében.) Irta: dr. Csoknyay József. A nemzeti öntudat éledése idején — miként ma is — a nemzet érdeklődése fokozott figyelemmel fordul hagyományai felé. Legősibb és legnemzetibb hagyományunk a nyelv — mondja Gydrfív István.1 Egyik legdrágább nemzeti kincsünk. Vele foglalkozni mindig szép feladat. Magyar tanító számára kötelesség. Nyelvünk épsége, fennmaradása, ápolása, ma már minden öntudatos magyarnak szívügye. E néhány sorban nem szándékozom nyelvtani fejtegetésekbe bocsátkozni; nem is annyira nyelvhelyességi kérdéseket akarok feszegetni, boncolgatni. Elvégzik ezt nyelvészeti folyóirataink. Tanítói- tanári (népművelői) munkám során szerzett nyelvi tapasztalataimból szeretnék egyet-mást papírra vetni. Inkább fiatal tani tó-kart árs aim számára, okulásul. Célszerűbb s tán hálásabb lett volna kisebb körre szorítkoznunk, s egy-egv nyelvi (népnyelvi) jelenség tárgyalásában elmerülnünk; a mai idők irama azonban vázlatosabb, s csak a lényeget érintő előadásra kényszerít. Mielőtt azonban tárgyunkra térnénk, tisztázzunk egy fogalmat. A magyar nyelv rétegeződését a nagyközönség (gyakran még szakszerűbb írások szerzői is) helytelenül értelmezik. A köznyelvet sokszor összekeverik az irodalmival. Irodalmi nyelvet emlegetnek, mikor köznyelvi beszédre gondolnak. Nyelvünk három feltűnőbb rétegeződést mutat: népnyelv, köznyelv, irodalmi nyelv. A népnyelv voltaképpen a parasztság nyelve; noha a többi alsóbb néposztályé is, de azoké már inkább valami keverék nyelv (városi argot-val, köznyelvvel „színezve“). A köznyelvet a művelt középosztály beszéli. Az irodalmi nyelv meg a költészet, az irodalom, a költői alkotások nyelve. Gyakran ezt emlegetik köznyelvi vonatkozásban. Mindjárt megjegyezhetjük: merev határokat vonni e három nyelvréteg közé nem lehet. A határok egymásba olvadnak. Az egészséges fejlődés iránya az, ha a népnyelv a másik kettőnek ősforrásává magasztosul, ebből újul meg, ettől nyeri színét, zamatat, erejét, ebből táplálkozik állandóan. Ezt minden oktatónak tudnia kell, s ezért szeretettel kell a népnyelv felé fordulnia. Az iskola — különösen a múltban — sokat ártott a népnyelvnek. Nem csoda, ha Győrffy Istvánnak, kiváló néprajztudósunknak ezt kellett írnia: „A tanítók pedig jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldözik az iskolákban a tájnyelvet. . .“ (Mi tudjuk, hogy ebben a kérdésben nemcsak á népiskolát terheli a felelősség.) S az ellene való küzdelem meddőségét is találóan jellemezte: „... minden iskolahagyott parasztgyermek visszatér a nyelvjáráshoz, mihelyt kitette lábát a tanteremből s számára holtig ismeretlen marad az irodalmi nyelv, melyet hat év alatt sem tudtak belevemi.“ Sajnos, a népnyelv hosszú időkön keresztül a művelt társadalmi osztályok élcelődésének állandó céltáblája volt; sokhelyütt ma is. Mi, akik faluról kerültünk a városba, a városi iskolákba, emlékezünk, * * A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest 1942.
