Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 2. szám - Kántori rovat
sípot, melyet minden hangra be lehet állítani s legfeljebb majd óvatosan megadom magamnak a hangot. Az éjjel aztán eleredt ismét az eső. Hallottam, amint szaporán kopogott ablakomon. Reggelre ugyan megállt, de azért napközben is néha-néha ráeredt. A sár akkora volt, hogy módosítani kellett a róla alkotott véleményemet! Még a köves úton valahogyan csak el lehetett menni, mert ott volt feneke a sárnak, de abban az utcában, ahol a gyászeset történt, feneketlen volt a sár. A köves vagy téglázott járda persze ismeretlen fogalom volt még akkoriban. Mit volt mit tennem, kénytelen voltam elfogadni öreg kollegámnak ajánlatát, ki a nagy sárra való tekintettel felajánlotta fiának csizmáját a temetés tartamára . . . Csak az vigasztalt, hogy ebben a cudar időben nem lesznek annyian a temetésen. Ugyan kinek lenne kedve ilyen időben otthagyni a jó meleg szobát. A kutyát sem kell kizavarni ityen időben. A gyászoló-ház szerencsére nem nagyon messze esett az iskolától. Odáig elcsúszkáltunk yalahogy papommal. Míg közben az iüőjárásról s a temetési szertartásról beszélgettünk, észrevétlen el-elpróbálgattam a hazulról hozott hangot. Semmi baj, pontosan megtartottam a készenlétbe helyezett b-t. Mire a házhoz értünk, megtelt néppel a tágas udvar. Bokáig gázoltuk a sarat, mire odaértünk a koporsóhoz. Két-három fekete- ruhás, fejkendős öregasszony ölelgette a feketére mázolt koporsót. Az egyszerű koporsó oldalán fehérbetüs felírás virított: „Itt ny. ősz. Tö&ek Lajosné.“ Az özv. helyett ősz, az ,,r“ betű helyett &-jel • • • Az asztalosokat és festőket kellene legelőször valami helyesírási tanfolyamra berendelni — tűnődtem, míg papom oldalba nem bökött: — Kezdheti! Erre aztán a készenlétbe helyezett bé-t teljes erővel vágom ki: Örvendezzél óh én lelkem, feledd a kínt, bánatot. . . Még repül az első hang a levegőben, amikor elkapja a többiek hangja. Sikerült a belekezdes! Két verset elénekeltünk. Ezalatt az egyik öregasszony alá széket tettek. A másik asszony átöleli emezt egyik kezével, a másikkal a koporsót ölelgeti. Közben aztán nem törődve énekkel, kántorral, időnként bele-belekiáltottak a szemerkélő esőbe: — Ne hagyj itt bennünket! Ne hagyj itt bennünket! Vigasztalan látvány. A tisztelendő úr imádkozik. Közben a kurátor kutyája elősomfordál valahonnan, hogy közelebbről is megnézze a szokatlan látványt. Közeledne a koporsóhoz, de fél a sártól. Párszor megpróbál belelépni a híg sárba, de mélynek találja. Meggondolja magát s elkotródik. Az eső még erősebben kezd esni. Vége az imádságnak. Még egy verset elfújunk s megindulunk a templom elé. Lassan kialakul a menet. Elől viszik a keresztet, rajta lobog két vászonkendő, utána mennek az iskolás gyermekek közül néhány an, majd mi, ketten a lelkésszel, mögöttünk hozzák a koporsót négyen s hátul a sokaság zárja be a menetet. A két kendő furdalja az oldalamat. — Miért kötötték azokat a keresztre? — súgom halkan a papomnak. 66 V-'
