Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 1. szám - Egyesületi élet - hivatalos rész
34 számára oly felejthetetlen emlékű: Sárikát. Kocsin, kerékpáron, gyalog, vagy e célra indított külön autóbuszon indult el a gyászolósereg. Azok az iskolásgyermekek, akiknek nem volt alkalmuk valamilyen járművön eljutni Tétről a felpéci sírhoz, gyalog tették meg odáig az utat fájó, de soha el nem múló drága emlékkel szivükben, hogy ezzel is lerójják hálaadójuknak egy porszemnvi kis részét imádott tanítójuk sírjánál. Gyászünnep volt ez a nap a téti és felpéci gyülekezet számára egyaránt. Egyformán siratta e két gyülekezet apraja-nagyja. A téti gyülekezet gazdag tehetséggel megáldott, művészlelkű tanítóját siratta, kinek további működésétől még sok áldást várt kicsinyeire. A felpéci egyházközség pedig egy ősi, köztiszteletben és szeretetben álló evangélikus nemesi család közkedvelt sarját gyászolta az elhunytban. A két gyülekezet e napon egy volt fájdalomban, bánatban, gyászban és könnyben. A gyászszertartást a szülői háznál, a megboldogult kívánsága szerint, dr. Győrffy Béla, a felpéci egyházközség lelkésze végezte. A gyönyörűen felépített, könnyekig megható beszédet a zsoltáríró következő igéjére építette fel: „Akik könnyel vetnek, vigadozással aratnak“. Sírjánál Síkos Kálmán, a kispéci gyülekezet lelkésze, a győri egyházmegye tanfelügyelője mondott buzgó imát. A drága halott munkatársai közül Szalontai (Seebach) András igazgató búcsúztatta úgy a maga, valamint a munkatársak, továbbá a Győri Ev. Egyhm. Tanítóegyesület tanítótestvérei nevében. Utána volt tanítványai, a koporsóban pihenő halott kartárs I—II. oszt. tanulói búcsúztak szivettépő fájdalommal a jóságos és szerető szívű tanítójuktól. Majd a vezetése alatt álló Leányegyesület tette le sírjára a hűség hálavirágaiból font hervadhatatlan koszorút. A tisztelet, a szeretet s a hála ily hatalmas spontán megnyilatkozása a felnőttek és kicsinyek szivében, önkénytelenül is felveti bennünk a kérdést, ki is volt hát dr. Ludvánné Tóth Sarolta: király, kinek ravatalához messzi földről zarándokolnak el hűséges alattvalói, hogy megadják uruknak a végtisztességet? Igen, király volt az elhunyt kartársunk a szó legnemesebb és legeszményibb értelmében; a gyermeki szivek és lelkek s azokon keresztül a szülői sziveknek is koronázatlan ura és királya. Váratlan, tragikus halála ezért borította gyászba Tét község minden rendű és rangú lakosát vallásfelekezetre való tekintet nélkül. Egy évtizedes pályafutása alatt bőséggel, két kézzel, pazarul szórta lelkének bőséges tárházából a szellemi javakat, a lelki kincseket az iskolában, az egyesületekben, közéleti munkálkodásában egyaránt. Lebilincselő, közvetlen, kedves modora, örökké mosolygó derűs arca, egész lényéből kiáradó szeretete, széles skálájú tudása és gyémántragyogású tiszta jelleme voltak a nemes tulajdonok, melyekkel az elvetett s kikelt mag szárbaszökkenve, kalászba borulva, bő aratást eredményezett. Ez volt az eiköltözöttben az a titkos erő, mely olyan meghatóan és szívbemarkolóan, szinte egyedülálló módon nyilatkozott meg ravatalánál. Ezzel mintegy követendő példaképül állította elénk közszeretetben, megbecsülésben és tiszteletben álló nemes egyéniségét. Élete gazdag tanítás számunkra és követendő példa.
