Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 1. szám - D. báró Radvánszky Albert et al megnyilatkozása
13 Mindez bizonnyal igaz s ennek tudatában a felszázados barázda végén meg kell állnunk és hálával visszagondolnunk azokra, akik a lapot elindították, fenntartották, szerkesztették, színvonalát emelték, lelkesedésüket beleadták s immár két hatalmas háborús megpróbáltatáson keresztül az 50 év határkövéhez eljuttatták. Áldott legyen emlékük a porladóknak, áldott legyen fáradozása az élőknek! Két emberöltő fejlődését látta a lap elindulása óta s tapasztalhatta, hogy az önfeláldozó nemes tanítói szellem nemzedékről nemzedékre száll s nem csökken sem lelkesedésében, sem kitartásában. Talán ebben van ma e lap egyik legnagyobb értéke, hogy az evangélikus tanítóság tradícióinak letéteményese és megőrzője! Nem volna azonban az ünnepi alkalom teljesen kimerítve, ha csak hátra tekintenénk a megtett útra. Minden intézmény, így egy szakfolyóirat is csak úgy biztosíthatja fennmaradását és helyét a szellemi életben, ha mindig korszerű tud maradni, azaz nemcsak regisztrálja korának tudományos jelenségeit, tolmácsolja szellemi áramlatait, — hanem megérti a jövendő fejlődési irányát s ezzel az élharcos szerepére vállalkozik! A stagnálás csakhamar elavulttá tenne bármely lapot s kimúlásához vezetne. Ezért tekintenünk kell az új barázda’ helyét is, latolgatni a mélyszántás lehetőségeit és irányait. A megtett út mindig csak biztatás lehet a megteendő útra, de sohasem önelégült megnyugvási alap! Eljutottunk korunk legnagyobb szellemi, vagy inkább lelki kérdéséhez! Miközben a neveléstudomány bizonyos sikereket könyvelt el a maga oldalán, rá kell döbbennünk arra a szörnyű tényre, hogy az emberiség lelkileg semmit sem haladt, semmit sem nevelődött a legősibb korszak óta! A kőkorszakban a puszta létért vívta harcát olyan eszközökkel felfegyverkezve, amilyenek éppen keze- * ügyébe estek. Azóta rengeteg utat tett meg a szellem terén, eljutott a mai civilizációhoz, meghódította a földet, a vizet és a levegőt, kifürkészte a láthatatlan sugarak és energiák rejtélyeit és eljutott ezek segélyével oda, hogy ma már a technika bámulatosan csodás és nagyszerű vívmányaival folytatja a bellum omnium contra omnes-t. Régente személyes versenytársával, létének fenyegető ellenségével vívott aránylag becsületes és lovagias harcot, — ma egész városok tűnnek el pillanatok alatt, népek hajlanak pusztulásba és rabszolgaságba és milliók pusztulnak el a gyűlölet és gonoszság hatalmi vágyában! Hol van hát a nevelés haszna és eredménye? Van-e jogunk ezek után nagyképűen haladásról beszélni?, nevelői eljárásokat fejtegetni és folyóiratot szentelni a nevelésnek? Nem volna jobb az emberiséget visszaejteni egy lelkileg és szellemileg primitívebb állapotba, várván attól egyrészt az örök harc primitívebb — s így becsületesebb fegyvereit, — másrészt, hogy az egyszerűbb lélek kevesebbet szenvedne e szörnyűségek súlya alatt!? Magában az a tény, hogy egy nevelő agyában ilyen gondolatok fordulnak meg, eléggé mutatja, hogy mindaz, amit az emberiség eddig szépnek, jónak, szükségesnek tartott, válságba került. Eddigi érték-ítéleti alapunk, a világerkölcs, csúf kudarcot vallott. És ezek a tények legsúlyosabban a lelki munkásokat, a lelkészeket és nevelőket sújtják le, mert az ő lábuk alól veszik ki a talajt. Meg-
