Evangélikus Népiskola, 1943
1943 / 3. szám - Megjegyzések: - Özv. Kiszely Jánosné: Nem szeretek iskolába járni.
65 Tehetnek-e valamit a tanítók, akik reggelenként talán szintén komor hangulatban, a háborús bajok görnyesztő súlyával kezdik a tanítást? Nehéz hivatás volt mindig a tanítói, de százszorosán azr mostani helyzetünkben. Hol a segítség? Egyedül az Evangéliumban. Milyen megnyugtató érzés, hogy bibliaolvasással kezdődik az óra. Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű ... — olvassa. Vértezze fel magát reggelenként az evangélikus tanító a Szentírás igazságaival. Elsimul a redő a homlokról, megjelenik a nyájas szó az ajkon, erő sugárzik az ilyen tanító leikéből. Ezt egész napon át érzi a tanítvány és nem mondja, hogy nem szeretek iskolába járni. Meglátja az ilyen tanító, Gárdonyi szerint, tanítványaiban a korán szenvedőt. Egyik háztartási kisegítő lányom mesélte, hogy ő azért nem szeretett iskolába járni, mert a tanítónéni mindent megengedett, nem volt rend, nem intézte el a panaszokat. Másik meg ennek az: ellenkezőjét mondta el. Olyan szigorú volt az ő tanítója, hogy mindent megtiltott, a legkisebb beszédért már súlyos büntetést mért rájuk. „Alig vártuk, hogy hazamehessünk“ — mondta. Igazságtalan is volt. Ha rossz kedvében találtuk, mindig kikaptunk. Egyszer megengedte azt, amit máskor eltiltott. Valóban megtörtént a következő: Egy szülő azzal hozta el gyermekét egy másik iskolából, hogy a fiú már ott végkép elunta magát. Hogyan? Ez is lehetséges a mai munkaiskolában? Igen, mert ők órákon át, míg a tanító úrnak írnivalója volt, az egyszeregyet mondták karban. Vagy pedig az egyszeregyet írták végnélkül a füzetbe. Tudjuk, mit jelent a felnőtteknél is a monoton munka, hát még a gyermeknél, aki mindig új benyomásokra, érdekes hallani valókra vár. Ne engedje a tanító unatkozni növendékeit-. Hányszor előfordul, hogy egy hegyezetlen írón gazdája egész órában ásítozik. Jó, ha még a szomszédját engedi dolgozni. Egy óvónőnek az volt a módszere, hogy hosszú ideig mozdulatlanul kellett ülniök a kis óvodásoknak, míg a többiek verset mondtak. Ezek bizony, unatkoztak s mikor közülök egy iskoláskorba került, pár hét múlva így nyilatkozott tanítója előtt: „Milyen jó itt, mert mindig csinálunk valamit.“ (Szószerint idéztem.) Nagyon elkeserítő a gyermekre, ha megoldhatatlan feladatok elé állítja a tanító akkor, ha könnyebbet is adhatna neki. Miért kell békát gyúrni az agyagból, ha ő csak kiflit és- pogácsát tud, de azt képes elkészíteni és örül neki, amúgy meg sírva fakad. Egy városi templomban ifjúsági istentiszteletre gyűltek össze az elemi iskolások is. Vidékről érkezett, fiatal lelkész beszél hozzájuk. Ezzel kezdi: Tudom, hogy ti, akik itt hallgattok engem, nem szerettek iskolába járni. Egymásra néznek a gyermekek csodálkozó arccal. Másnap elmondják tanítójuknak, hogy ők szerették volna megmondani a Tisztelendő bácsinak: Ök szeretnek iskolába járni. — Mert vannak ilyen iskolák, hála Istennek, szép számmal. Hagyjuk a gyermekeket játszani. Ne rövidítsük meg a nehezen várt 10 percet. A kézimunkaórákon is készíttessünk nagyobb számban játékszereket. A háborús ínség azokat is kiütötte gyermekeink kezéből. Labda már nem készül nekik sem gumiból, de még bőrből és textil anyagokból sem. Próbáljanak a tanítónők
