Evangélikus Népiskola, 1943
1943 / 3. szám - A filozófia problémáinak története. Tállyai István
56 A filozófia problémáinak története. Irta: Tállyai István. (Folytatás.) Aristotelesnél lezárul a görög filozófia első korszaka A második: a hellenizmus korszaka. A filozófia jelentette azt a formát, melyben a görög lélek megvalósulhatott. A hellenizmus annyit jelentett, hogy a görögség lett e korszak formáló tényezőjévé tisztárt szellemének magasfokú reflexiója következtében, de a görögség maga nem fejlődik többé. A görög lelket az egyetemesség határozza meg tér és idői partikularizmusa felett. Az exisztenciális helyzet is azt az. egy életlehetőséget hagyja meg a görögnek; hogy mint bölcs töltse be a hivatását. A hellenizmus az emberiségeszme jegyében indult; innen kozmopolitizmusa, ami azonban nem nemzetköziség, hanem nemzetfölöttiség. Ezért a központi probléma: az etikai problérha. Az állami életre már csak tanítókként hatnak a görögök; tanácstalanok a vallással szemben is, azért válik e kor fogékonnyá a miszticizmus minden fajtája iránt. A görög, midőn ezt visszaszorította, fogékonnyá tette a lelket az eljövendő vallás, a keresztyénség befogadására is. A központi probléma: az ember. Az ember szerves kapcsolatban van a kozmosszal, ez magatartásának is irányítója. Ezért a görög etika kategorikus imperatívusza: a természetnek megfelelően élni. Világos, hogy ennek az etikának metafizikai megalapozottságúnak kell lennie. A stoicizmus, skepticizmus, epikureizmus végeredményben emberi magatartások. Minden történés szigorú kauzalitásnak van alávetve; minden megokolt az egész szempontjából. Az egész univerzumot belső szimpátia hatja át. Az ember, a kozmosz része, be van ágyazva a szükségszerű történés láncolatába. S ennek dacára az ember a szabadság igényével lép fel. De míg a rózsa természete az, hogy virágozzék, addig az ember természetének lényeges vonása — mint Böhm Károly is mondja hasonlóan —, hogy benne az az objektív törvénv öntudatra ébred. A világtörténésnek az ember nemcsak passzív hordozója, hanem aktív alanya is. Szabadság és szükségszerűség ezen a ponton békülnek össze. Szabadnak lenni — a stoicizmus szerint — annyit jelent, mint azt, ami szükségszerű, akarni is, mert észszerű és lényemmel azonos. Az apathia, az indulatoktól való mentesség s stoikus etika alapja s ,az egész természetet átható szimpátia alapja az emberi szolidaritásnak. Az epikureizmus egyetlen problémája: mi a legfőbb jó, ami felé törekedni kell? Az észszerű élet, a nemes élvezetek. A szabadságot tette kozmikus tényező materialisztikus világfelfogása mellett, mert szerinte az atpmizmus megvéd a bigottságtói és megnyugtat a halál, túlvilág tekintetében. Felfogása kétségkívül következetlenség. A skepticizmus épp ezért mutat rá, hogy az a hit, amely a görög lélek lényegét alkotja, a valóság racionális rendje, dogma- tizmus és végeredményben észszerűtlen állapot. A szkepticizmust bizonyos rezignáció jellemzi, elfogadja a dolgokat, ahogy jönnek s
