Evangélikus Népiskola, 1943
1943 / 11. szám - Az evangélikus tanítóság időszerű kérdései
249 latot, s bármilyen rendkívüli munka adódik a községházán, arra őt veszik igénybe, nem szólva a nép-, állat-, fa és egyéb összeírásról. Természetes, hogy e sokfelé ágazó és más-más érdekkörű, erőt tehetséget és ambíciót szétforgácsoló munka közben nincs ideje arra, hogy magát a zenében továbbképezze. Erre a továbbképzésre legtöbbször a siralmasan csekély kántori javadalom sem sarkallja. Ekkor jönnek a fölényes bírálók, s fölállítják a legkényesebb zenei igények mértékét a kántorral szemben. Azokkal hasonlítják össze, akik a zenei hajlamaikat követve, a zeneművészet legmagasabb lépcsőjére jutottak fel, s egyházzenei, karnagyi és zenetanári működésükön kívül mással nem foglalkoznak, mert hiszen nincs szükségük arra, hogy jövedelmüket más forrásból is kiegészítsék. Aki a zenének és a zenéből él, akinek csak a kántorság a hivatása, annak zenei tudásával összemérni a kántorság mellett megszámlálhatatlan mellékfoglalkozást űző tanító zenei készültségét: nem igazságos. Bármennyire is üdvös volna, ha templomainkban mindenütt művészek kezelnék az orgonát, a mai körülmények között meg nem valósítható. Az evangélikus tanító is hordozza a tanítói sorsot: neki mindenhez értenie kell, s éppen ezért nem tökéletesítheti magát hivatása valamelyik ágazatában. Ez azonban nem zárja ki, hogy az evangélikus kántortanító haladjon a zenei ön- és továbbképzés útján. A tanítói lelkiismeretesség nem is engedi, hogy elmaradjon a zenei fejlődés mellett. Bizonyság erre éneklésünk módjának örvendetes javulása, egyházi és iskolai énekkaraink szép munkája, amely mögött, a háttérben észrevétlenül meghúzódik a lefitymált képzettségű egyházi kul- túrmunkás: a kántortanító. Igen, szükség van a kántorok továbbképzésére, s tegyék is lehetővé ingyenes tanfolyamokon, a kántori hivatást pedig ne bízzuk csak a kántortanítók egyházszeretetére és lelkesedésére, hanem tegyük kedveltté és kívánatossá ülő javadalmazással! A kántorkérdés rendezetlensége magában rejti a kántorhiám/ veszedelmét is. A kántorhiány egyházunkban egyszersmind tanítóhiányt is jelent. Ez a tünet már túllépi az egyház kereteit, s jelentkezik a népiskolaügy egész vonalán. Valóságos járvánnyá fajult. A tanítóhiány nem abban nyilvánul, hogy működő tanítók elhagyják a tanítói pályát (bár erre is vannak szórványos példák), de abban, hogy az ifjúság körében egyre kevesebben vannak, akik a tanítói hivatást életcélul választanák. Az igazi tanító, ha belekóstolt a tanítói kenyérbe, bármilyen keserű és száraz legyen is, nem válik meg tőle. Látja, tapasztalja társadalmi mellőzöttségét, a munkája és fizetése közötti aránytalanságot, de nem hagyja el gyáván a posztot, hanem küzd és harcol sorsa jobbraíordulásáért. Aki tanító, az ne rettenjen vissza az élet nehézségeitől! Ha fölvette vállára, vigye is tovább a keresztet, mindenki a magáét. Ezt tanítja az iskolában is, s a kereszthordozásnak isteni hőse állandóan szeme előtt lebeg a Krisztus Jézusban. De akik kívülről látják a tanítói sors küzdelmeit, azok szívesen elkerülik az idevezető kálváriát, s inkább választják a könnyebb és megbecsültebb élethivatást. A bajok orvoslását mélyen kell kezdeni. A tanítóképzés jelen-
