Evangélikus Népiskola, 1943
1943 / 10. szám - A soproni Alma Mater mohikánjai
érdemelt nyugdíjba vonult Mészáros Gyula, Szende Ernő, Makatura János, Knábel Vilmos és Kováts József. Titkári jelentésemnek végére értem. Az adatszolgáltatás hézagos, mert néhány egyházmegyei egyesület felkérésünk ellenére sem küldte be idejére, vagy egyáltalán nem, a jelentését. Nem megrovásképpen mondom, nem ismerem okát hallgatásuknak, de a magam igazolására tartozom ezt megírni. 233 A soproni Alma Mater mohikánjai. Mottó: „Szép ifjúság, jer vissza egy szóra”. Valami különleges tendencia nem vezeti toliamat, mikor ezt a néhány szerény sort lapunk hasábjaira vetítem. Csupán vissza óhajtom vezetni a lap olvasóit a régmúlt időbe s kartársi érzéssel rá akarok világítani arra a néhány elaggott pedagógusra, boldog ifjúságunk osztályos társaira, akik ezelőtt hét évtizeddel a soproni Alma Materből keltek szárnyra, hogy szent eszmékért, szent célokért, nemes ideálokért munkálkodjanak. Azt hiszem, megbocsátható, amikor ezekről a ma visszavonultan élő, elaggott pedagógusokról megemlékezem, hiszen ma már ők a múlt emberei s ki tudja, hogy ma-holnap nem egy csendes sírhant hirdeti-e, hogy ők is voltak, éltek, dolgoztak. Az élet küszöbén állottak akkor, amikor elhagyták az intézet falait s fiatalos tűzzel, telve lelkesedéssel, neki indultak az életnek. Az a tátyol, amit akkor szövögettek, rózsaszínűre festette előttük az életet, a jövőt s az ábrándok világát vélték megvalósítva látni lelki szemeik előtt. S íme, ma: megroskadt testtel, barázdás homlokkal, kopasz fejjel morzsolgatják egyhangú napjaikat. Az ifjú tűz elhamvadt, a lelkesedés lelohadt, az álmok és ábrándok világa eloszlott s rideg valósággá változott. Succedunt noyi, migrate veteres coloni, — így volt ez eddig is s így lesz ezután is. Jönnek a fiatalok, távoznak a régiek. Azok közül, akik ezelőtt majd hetven évvel távoztak oklevéllel kezükben a soproni Alma Materből, már alig lézeng egy-kettő e földi tereken. Ezek a mohikánok tudomásom szerint: Szűcs Mihály, Benedek Vince, Horeczky Béla, M. Nagy Bálint, Ludván János, Egyed Dávid, kik mint aggmadarak a költöző seregből, elmaradtak társaiktól. Több életben levő kartársról nincs tudomásom. Bizony, lepergett fölöttük az idő. A költővel mondhatják: ,.Lepereg az óra, Elillan az élet, Alighogy indultam, Már a révbe érek. Régi kötelékek Engednek lazultan, El-elmaradoznak, Akikkel indultam. Rokonok, barátok A szívemhez forrva Kidőltek az évek folyamán sorra. S ha szemem sugára A jövőbe téved, Saját sírhantomnak Árnyéka kísértget.“ Nem a megöregedés, nem a sír közelsége fáj nekik; hisz erre is meg kell érni az életben. Nem megöregedni rossz — mondotta egy bölcs halandó — de egyedül maradni, ez az, ami nekik fájdalmas. ,,Ha reményeid megcsaltak; ha ifjúságod barátaiból végre nem maradt egyéb, mint sírdombok és szomorú tapasztalatok; ha éltél — mert ki számíthatná fel létünk keserveit, — akkor el ne feledd
