Evangélikus Népiskola, 1943
1943 / 4. szám - Hírek - Kántori rovat: - A protestáns kántorképzés ügyében. Gaudy László
93 meglátogatása alkalmával vállalkozott igehirdetői szolgálatra. Abban a korban még nem volt meg az a vándor igehirdetési gyakorlat, ami napjainkban nélkülözhetetlen és pótolhatatlanul szükséges. A falu megtudta azt, hogy más pap prédikál vasárnap délután. Az egész templom megtelt hívővel s a különben félóráig tartó istentisztelet másfél óráig tartott, a* gyülekezeten pedig a fáradtság legkisebb jelei sem mutatkoztak s több évtizeden át beszédtéma volt a nagy halászatról tartott igehirdetés. De ugyanebben a faluban történt meg az néhány hétre rá, hogy a nagygyakorlatot tartó hadsereg egyik csoportja pihenőt tartott templomunk előtt. Közöttük volt egyik orgonamüvészünk is. Katonai és egyházi engedélyt nyervén, két izmos bakával fújtatta falusi orgonánkat s ő pedig két órán keresztül ismert és ismeretlen egyházi énekeket adott elő, csodás improvizációs köntösbe öltöztetvén az egészet. Az első percekben csak a katonatársai hallgatták a zenei előadást, egy félóra múlva pedig a templom fala mellé támasztva a falu férfiainak és asszonyainak kaszái és kapái 'Várakoztak gazdáikra, akik önfeledten bámultak, majd élvezték s legvégül mindent megértve a produkció végén áhítattal s imádsággal fejezték be a váratlan zenei áhítatot. Erről a két egyházi eseményről egyformán tud az a több mint négyezer lelkű evangélikus gyülekezet. A múltba visszanézően is az az érzésem, hogy a legkiválóbb igehirdető teológiai tanárunkat könnyen verte az alkalmi orgonaművész. Abban a korban még nem-volt lelkészhiány, de a kántorhiány kezdetei már akkor mutatkoztak. Századunk elején indult meg erőteljesen iskoláink államosítása s az egyházi tanító, aki hivatalból egyszersmind kántor is volt, mint állami tanító nem akart többé engedelmeskedni a papnak s lemondott a sok helyen nem is olyan jelentéktelen kántori javadalomról is. Azóta sem szűnt meg egyházainkban a kántorhiány kérdése. Ma a lelkész- és tanítóhiány nemcsak egyházi, hanem'állami kérdés is, s amikor ennek a ma meglevő hiánynak esetleges károsabb hatásait magunk előtt látjuk, amilyen joggal beszélünk jobb teológus képzésről és' egyháziasabb lelkésznevelésről, ugyanilyen joggal kell beszélnünk a kántorirány idején a jobb kántorképzésról. Ügy a hazai evangélikus, mint a hazai református egyházban indokolt követelés az, hogy a zsoltár és korái énekversek sorai között használt s pihenés céljait szolgáló „közjáték” megszün- tettessék. Folyamatos éneklésünk széttagolása nem kívánatos. Komoly kritikát kell gyakorolni az orgonáinkon porosodó s előjátékokat tartalmazó kiadványok felett. Az a sok banális és rózsavízízű előjáték, amely a legritkább esetben volt vonatkozásba hozható az énekelendő egyházi énekkel, nem ringatja immár áhítatos hangulatba a hívőket. A ritmikus ének gyakorlatának bevitele még a legmaradibb falusi gyülekezetben is kívánatos és igen könnyen megvalósítható, de a kezdeményezést kántorainknál kell kezdeni. Nem utolsó sorban el kell érni azt a képességet minden kántornál hogy megtanuljon improvizálni. Szomorúan látjuk azt, hogy falusi kántoraink a jazz-muzsika szellemében tudnak improvizálni s ezzel megsértik a templom szent áhítatát, viszont tanult muzsikusaink egy i
