Evangélikus Népiskola, 1941

1941 / 12. szám - Dr. Deák István: Reményik Sándor

295

kiáltó szóval, megrázó erővel hirdeti, hogy a magyarságra Erdélyben hivatás vár, s sok apró lángnak hatalmas tűzzé kell válnia. Végvári, a hazájától megfosztott próféta büszkén hirdeti az elrabolt szülőföldön élő magyarságnak: E földön neked élned, halnod kell ■ . . Eredj, ha tudsz! . ..

Mi, a trianoni határon belül, hányszor, de hányszor vártuk a vigasztaló szót, a reményt, a buzdítást! Hallottuk a próféta kiáltását, megdobbant rá a szívünk és éreztük, hogy Erdély örökre magyar marad, mert Isten jóságos akaratából van ott1 valaki, aki nem engedi széthullani a Trianonban megoldott kévét.

Túróczy ■ Zoltán szavaival kérdezzük: „Vájjon mi lett volna velünk a trianoni éjszakában Reményik Sándor nélkül?” Ha nem hangzottak volna el a költő megnyugtató bizonyságtevései, a csüggedő szívekbe erőt öntő kiáltásai? „A mi népünk test szerint halott, eltört a kopj a, eltörött a kard, de Isten nekünk más fegyvert adott.“ „.. . A magyar lélek dús virágpora sírok felett lengedez, A méz a régi lesz, amely a lélek szent porából készül, Mi tovább adjuk drága örökségül.” .. .„Nagy magyar ' télben picike tüzek!” — fogjatok, fogjatok össze magyarok. — „Erdély harangoz a mélyben . . . magyar hajósok hallgatózzatok!” . . .„Nagyot, nagyot zuhantunk, de megmaradt a büszke öntudat, a mi öntudtunk, ha balsorsverten, ha koldusszegényen is, de vagyunk! Vagyunk! És akarunk még lenni, bármi áron!”

Végvári szava eggyé kovácsolta az elszakított magyart a határon belül élő testvéreivel. Neki szólnia kellett a történelem órájában, mert hivatása volt, erőteljesen, hittel, bizakodva és így lesz építő, új palotát épít müvészkezékkel a romból és lángszavával így szítja a testvéri összefogás melegítő tüzét.

„S ki éjben születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon s a sírba is reménysugárral szálljon!” Hányán és hányán választották ezt az igét bátorításnak az élet nehéz küzdelmeiben! Dolgoztak, imádkoztak, tűrtek, vártak, az élő történelem tett pontot a költő ezen szavaira és élete így lett áldástfakasztó magyar élet.

Gyászolja a magyar haza Reményik Sándorban Végvárit, de gyászol evangélikus egyházunk is. Siratja az ígehirdető költőt, az evangélium emberét.

Amilyen bátor harcos, mikor a magyar testvérnek kell a biztató igét hirdetni, éppen olyan alázatos, mikor az Isten igéje' szól hozzá. Vallásos költészete egy alázatos lélek vágyódása Isten után, majd pedig a küzdelmes élet Istenben való megnyugvása. Keresi, kutatja Istenét, hogy azután a boldog megtalálás öröme szólaljon meg lantján. Nem volt könnyű sorsa, élete tele volt szenvedéssel, léikét, az érzékeny prófétai lelket — mint maga mondja — „szüntelen, hegedni nem bíró barázdák szaggatják.” Verseiben önmagát adja, kristálytiszta üveghanggá lesz költészete, mikor Istennel beszél. Önvallomásainak alapja szenvedéssel teljes élete, lelki küzködéssel gyötrő énje, s -ezért úgy hatnak költeményei, mintha a mi küzdelmes életünk jelszava kiáltana az elvilágiasodott életbe. Megnyilatkozásaiból elénk lép a küzdő, el-elbukó, de újra felemelkedő, Istent,