Evangélikus Népiskola, 1941
1941 / 9. szám - Kántori rovat
243 KANTORI ROVAT*» A kórus is templom! Irta: dr. Gárdonyi Zoltán. Múltkori közleményem folytatása gyanánt most az énekkari tagok viselkedéséről szólok. Teljesen helytelen, ha a karénekesek magukat csupán alkalmi vendégszereplőknek tekintik. A jelenlegi istentiszteleti rendben az énekkar éneke a szószéki szolgálat után volna. Mégis többször azt tapasztaltam, hogy a karéneket a prédikáció elején szólaltatják meg. Ennek az okát távolról sem a liturgikus felfogás eltérő voltában kell keresnünk, hanem az énekkari fegyelem lazaságában. Az énekkari tagok jó része minél előbb „le akarja énekeim” az ünnepi kórust, hogy azután az istentisztelet hátralevő része alól kivonhassa magát. Amennyire emeli az ünnep áhitatát a karének, annyira lerontja azt az énekkari tagoknak a kórusról való leszállingózása és a templomból való kiszökdösése. Ez mindenütt így van, ahol a karénekesek nem érzik át azt, hogy ők is a gyülekezet tagjai, sőt kiváltságos tagjai, akiknek különleges kedvezmény gyanánt megadatott, hogy az Urat dicsőítő művészi karének előadásában is résztvehetnek. A karénekesekbe neveljük bele ezt az egyedül helyes felfogást! Ha ezt elértük, akkor nem lesz gondunk azokkal az énekesekkel, akik azelőtt „szívességből” voltak a kar tagjai. Addig azonban még azzal is számolnunk kell, hogy ha a karénekesek esetleg külső kényszer hatása alatt mégis megvárnák az istentisztelet végét, akkor vagy egymás közt, vagy a karmesterrel fognak beszélgetést folytatni, még pedig a legjobb esetben arról, hogy ki hibázta el a karéneket, de könnyen fordulhat a szó kevésbbé templomi vonatkozású témára is. Azután most vegyük sorra az orgonás mellé letelepedő hospi- tálókat és kíbiceket. Ók azt gondolják, hogy az orgonapad azért széles, mert azon okvetlenül 2—3 embernek kell ülnie. Az az orgonás, aki az ilyesmit hajlandó eltűrni: az valóban megérdemli, hogy a pedál szélső vidékeinek, a redőnycrescendónak, valamint a játszóasztal szélei felé elhelyezett regisztereknek a használatában akadályozva legyen. Még szerencse, ha ezek a jóindulatú érdeklődők beérik azzal, hogy az orgonás játékát közvetlen közelből szemlélik! Mert — sajnos — közülük igen sokan azzal vélik igazolni a tolakodásuk jogosságát, hogy a közéneket a legnagyobb buzgalommal fortisszimóban harsogják az orgonás fülébe. Kántor legyen a talpán, aki ilyen szomszédságban képes figyelni arra, hogy hol is tart a gyülekezet az énekben! Idegeneknek az orgonapadra való letelepedése még akkor sem engedhető meg, ha a kóruson esetleg már minden más ülőhely el lenne foglalva. Az orgonapad kizárólag az orgonás helye, s azon még a prédikáció alatt se üljön más, mert a fel- vagy leszálláskor akaratlanul is hozzáérhet billentyűhöz, vagy nyomógombhoz, vagy lábemeltyűhöz. Ez utóbbi azért veszedelme* E rovat kéziratai dr. Gárdonyi Zoltán tanár címére (Sopron, Ev. Tanítóképző-intézet) küldendők.
