Evangélikus Népiskola, 1940
1940 / 4. szám - Egyesületi élet - hivatalos rész
116 mellett most talán csak bánatos hitvese búslakodnék a hü rokonok között. De mert Isten tanítóvá tette, könnyebb lett az özvegy panaszos sírása, fájdalma —- hiszen annyian osztoznak vele. Mögötte áll áldó szeretetével és jóságával az a nagy Család, melynek kedves halottunk olyan odaadó, önfeláldozó gondviselője volt. Hol van hát még valaki, kinek koporsójára ekkora könnyzápor szakad? Mennyi áldó, meleg, hű szeretet mered e koporsóra a zokogó gyermekseregből, abból, melyet most, utoljára gondozott, abból is, melyet már szárnyra bocsátott, vagy a Hazának adott s melyet Krisztus szent testébe avatott. Itt zokog csendesen a szülői szívek hálája, kesereg egy nemes, nagy gyülekezet vesztesége, sajog a felettes hatóság néma fájdalma, a jóbarátok bánata, de itt sír a mi tanítótestvéri, szomorú sorsközösségünk is. Ki tudná lemérni, hogy a sok közül melyik fájdalom, melyik veszteség nagyobb? Annyi bizonyos, hogy itt a mérhetetlen szeretet lemondást fájlaló hűsége lázad. Ha e koporsót ostromló, tengernyi, perzselő szeretetsugár egybeolvadhatna, kápráztató fénnyel világíthatna bele a sötét világ, fagyos szeretetlenségébe! Kedves Miklósunk! Hogy itthagytál minket, magaddal viszed e nagy szeretet pazar fényözönét, hogy glóriózusan övezzen munkás, értékes életednek talán egyetlen, de legméltóbb és legszebb jutalmául. Magáramaradt, bús özvegyed a ráhagyott, komor gyászfátyolban elmegy koporsód után, hogy sírodon, az újmalomsoki temetőben vígaszvirágokat ápoljon. De árva tanítványaid pásztoravesztett nyájként szélednek el koporsódtól s otthonukba érve, ágyacs- kájukra hanyatlott zokogásba temetik marcangoló gyötrelmüket — és ott a hálás szülői szív szomorúan biztat: csak sírd ki magadat, édes kis gyermekem — aztán elfordul s egy titkolt, nehéz könnyet töröl. Mi is, a Te sáfártársaid, kik egyházmegyei tanítóegyesületünk és balatonvidéki tanítókörünk képviseletében koporsódnál állhatunk, a sorsközösség mély részvételével, búsan ballagunk el innen. Engedd meg nekünk, hogy egy-egy szikrát lophassunk el a rádvetődő szeretetözön csodás fényéből, hogy új lángra serkentse sáfárkodásunk tüzét, hogy e biztató fény világánál meglássuk jutalmunk legszebb ígéretét, mely csak koporsónknál vár teljesülésre: a hálás szeretet, ragaszkodás ostromló, búcsúzkodó melegségében. Emberi szemmel mi láttunk legjobban, emberi mértékkel mi ismertük leginkább sáfárkodásod példázó hűségét, azért meghajtjuk koporsódnál fejünket: elismerésünk, köszönetünk és hálánk jeléül, amiért karunk értékét, becsületét gyarapítottad, megbecsülését öregbítetted, s míg veszteségünk tudatában könnyezve nézünk utánad, nehéz szívvel mondjuk: csak a tested az, mit a halál kegyetlenül elrabolt s elcipel körünkből, a lelkedet Isten vonta magához e nyomorúság völgyének átfutó pályájáról, de míg Te korán célba-
