Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 5. szám - Kuszák István: Nevelés és felelősség
185 nagyobb felelősséget azoknak kell viselniök, akik részesei, tényezői annak a szinte kezdet nélküli és meghatározhatatlan végű folyamatnak, amelyet röviden nevelésnek mondunk. Legelsősorban tehát a szülőknek és nevelőknek. Ezen a földön egyedül az iskola az a nevelési tényező, mely nevelői munkájáért felelősséggel tartozik. Itt sem a családtól, sem a társadalomtól nem kéri senki számon nevelői ténykedésének eredményét. És talán éppen ez az egyik oka annak, hogy a gyermekkel kapcsolatban a családi és társadalmi felelősség még nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. A példák százait sorakoztathatnám fel erre vonatkozóan, de legyen szabad egyetlen megrendítő vallomásra hivatkoznom. Az az emberi szörny, akit megborzongtató bűn- cselekményeiért néhány évvel ezelőtt vont felelősségre a düsseldorfi bíróság, a felette elhangzott kilencszeres halálos ítélet és összesen 60 évi börtönbüntetés kimondása után ismételten azt hangoztatta, hogy az ő szomorú családi élete milyen nagymértékben hatott közre életsorsának alakulásában. „Sokkal nagyobb volt ez a hatás -— mondotta — semmint bárki is gondolná és általában sokkal nagyobb a kihatása az ifjúkori környezetnek az ember fejlődésére, semmint feltételezik. Csendes vágyakozással néztem fiatal koromban nem egyszer más derék családok életét és kívántam, vajha nálunk otthon is így lenne !“ Ó, de hányán és hányán vannak, akik saját szomorú tapasztalataik alapján adhatnának tanítást arról, hogy a felmérhetetlen szülői felelősség mily sok kívánnivalót hagy még maga után. De azt a tételt is igen sok példával bizonyíthatnánk, hogy a társadalom sem viseltetik kellő felelősségtudattal a gyermekkel : a holnap uralkodójával szemben. Általában azt kell mondani, hogy a társadalmi közvélemény nem szereti a gyermeket. Hányszor kell tapasztalnunk, hogy ha egy gyermek sírni kezd a vonaton, vagy ha egy kicsiny élet kitör a mindennapi élet medréből, milyen felháborodás, mennyi méltatlankodás fogadja! Arról meg nem is kell beszélni, hogy egyes úgynevezett „háziurak“, bérházak házmesterei meg éppen nem szeretik a gyermeket. Pedig ott, ahol nem szeretik a gyermeket hogyan lehetne azt várni, hogy felelősséggel viseltessenek vele szemben ! Ezért van azután, hogy utcákon, nyilvánosságban, összejöveteleken olyan beszéd, olyan gondolkozásmód, olyan megnyilatkozások folynak, amelyek megrontják a gyermek lelkét s ugyanakkor nyomorítják a jövendőt. Ó, a mai társadalomnak nagyon meg kellene szívlelnie s haladék nélkül meg kellene valósítania azt a követelést, mely egyik protestáns püspök ajkáról hangzott el egyik konferencián : „írjátok fel a könyvek táblájára, a lapok homlokára, a színházak kapui fölé, mozikon sugároztassátok széjjel fényírással: Jaj a megbotránkoztató- nak ! Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára és a tengerbe vetik !“ M. t. K.! Ha bár ezen a földön a családnak és társadalomnak, egyes kirívó megnyilatkozásoktól eltekintve, nem is kell felelősségre- vonó tényezővel számot vetni, ez nem jelenti azt, hogy egyáltalában mentesítve vagyunk a felelősség vállalása alól. Mert egyszer mindannyiunknak, akik beszédünkkel, példánkkal hatással voltunk fejlődő lelkekre, meg kell állanunk az előtt a törvényszék előtt, melynek elnöki
