Evangélikus Népiskola, 1939

1939 / 9. szám - Műhelyünkből

334

fascinans, augustum«: valamely titokzatos, félelmetes, elvarázso- lóan-elragadó, felséges valóság élménye. (Várkonyi: A gyermekkor lélektana.)

Schneller István: »A vallás, melyre minden ember eredettől fogva hajlamos, sem nem metafizika, sem nem morál, sem nem dogma, nem is gondolkodás és nem is cselekvés, hanem a végtelenség megérzése, a kedélynek a végtelenség szemléletéből eredő meghatottsága.«

Eme meghatározások alapján érthető, hogy még ma is sokat vitatott kérdés ez: tanítható-e a vallás? Schneller — az imént idézett meghatározás további részében — azt mondja: »A vallás nem tárgya a megismerésnek; a legszentebb, legbensőségesebb, legszemélyesebb érzelmi élmény, sejtelmes misztérium, melyre szavakkal nem lehet senkit sem megtanítani.« Makkai Sándor s vele együtt mások — abból indulva ki, hogy minden tanítható, amire az emberben képesség rejlik, — azt állítják, hogy az élet is tanítható s ennélfogva a vallás, mint gondolatok, érzelmek és cselekedetek életegysége, egész mivoltában tanítható. (L. Szele: A népiskolai keresztyén vallástanítás módszertana.)

Az kétségtelen, hogy a vallás taníthatóságát bizonyos vonatkozásokban nem lehet tagadni. Ha azonban az új Utasításban megjelölt végső célt tekintjük, t. i. az »istenfiuságot«, akkor azt kell mondanunk, hogy ez olyan cél, melyet ember el nem érhet. Erre csak a Szentlélek nevelhet, aki egyedül világosíthat meg s egyedül tart meg az igaz hitben. A mi feladatunk tehát nem lehet más — amint azt Túróczy püspök úr a nyári »pedagógus evangelización« tartott előadásában is mondotta — mint az útegyengetés a gyermek lelkében, hogy oda maga Krisztus bevonulhasson. Nem lehet más, mint az, hogy életrekeltsük s mélyítsük a gyermek lelkében szunnyadó vallásos érzelmeket, elméjét tiszta vallásos ismeretekkel gazdagítsuk s megéreztetve vele a vallás értékeit s áldásait, meggondolt lépegetéssel bevezessük őt a gyülekezetbe: »a hívőknek, az Ige hallgatóinak, az úrvaesorázóknak, a keresztyén szent életben járóknak és az embertársaikat szeretetben szolgálóknak a közösségébe.« (L. Utasítás 11. o.)

Az erre irányuló munkában azonban sohasem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy »nincs a vallás tényeinél komolyabb valóság és tiszteletlen tréfát űz az, aki a vallás tényeit az anyagi külső világ tényeihez meri hozzámérni«. Számunkra ez azt jelenti, hogy távol legyen tőlünk a gondolata is annak, hogy a vallástant, helyesebben a vallásos nevelést, a többi tantárggyal, ill. az általános neveléssel azonos mértékkel mérjük. Az Utasításban ez a kívánalom a vallástanítás módszertani szempontjaival kapcsolatban jut kifejezésre a következőkben: »A vallástanításnak bizonyos mértékig függetlenítenie kell magát a többi tárgyak módszerétől s annak bizonyos komolyabb jelleget kell biztosítani.« (Ut. 14. o.)

A vallástanítás nehézségének másik alapvető oka, mely miatt gyakran áthatolhatlan sötétségben kell botorkálnunk az, hogy nem ismerjük kellőképpen a gyermek lelkének azokat a területeit,