Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 9. szám - Ponicsán Gyula: Olasz-magyar gazdaifjúsági csereintézmény
331 hamar megtörtént. Tanárok, diákok, mindnyájan nagyon szívesen fogadtak. Lemosva az út porát, mindjárt az ebédhez ültünk. Persze az evést is meg kellett tanulnunk. A hosszú makaróni evése nagy gondot és fáradtságot okozott. (De csak az első napokban 1) Az ételek olajozását, ecetezését és evését is úgy kell ellesnünk olasz barátainktól. Először szokatlan volt az olajos étel, de hamar meg lehet szokni, s egyáltalában nem hiányzik a zsíros étel, a szalonna és a paprikás kolbász. Az iskola modernül fel van szerelve. A 150 tanuló közül 50 bentlakó. Hatalmas hálószobáik és az ebédlőjük tiszta. Szép nagy mosdószobák, zuhanyozók biztosítják a növendékek egészséges fisztálkodását. Tantermeik tágasak és nagyon világosak. Minden teremben látható ill. Viktor Emanuelnek és Mussolininek hatalmas fényképe. A tantermek és folyosók falain pedig Mussolininek egy-egy mondása olvasható. Fizikai, vegytani, kémiai, földrajzi felszerelésük igen szép. Szinte az ember azt érzi, hogy ide a tanulók szívesen jönnek tanulni, s a rendes, tiszta környezetben, jól felszerelt iskolában alapos felkészültséggel mennek neki az életnek. Az írásbeli vizsga jún. 30-án kezdődött és az utolsó vizsganap július 15-én volt. Nem lehetett kellemes a nagy melegben a diákoknak az utolsó erőfeszítést megtenni az oklevél megszerzésére. A vizsgára mindenki köteles volt a fascista egyenruhát felvenni. Az egyik tanuló, idősebb lévén, mint katona jött el vizsgázni, s köteles volt a katonai uniformisában végig izzadni az írásbeli és szóbeli gyötrelmeit. Általában az egyenruha viselését nagyon szeretik. Többször láttam a városban iskolás gyermekeket. Mind egyformán voltak öltözve, ami igen szép látványt nyújtott Sokszor lehet látni kiránduló gyermekeket. A tengerparton tanítónők felügyelete mellett a gyermekek százai élvezik a napfényt, a tiszta homokot és a tenger szép tiszta hullámaiban a fürdőzés örömeit. Cesenaticoban nyaral kb. 500—600 albán gyermek. 30-as csoportokban sétálgattak a tengerparton egy-egy tanítónő felügyelete mellett. Vidáman énekeltek, beszélgettek. Egyenruhájukon már rajta van az ifjú fascisták jelvénye a G. I. L. Ügyesen csinálják ezt is az olaszok. Elhozzák ide a kis albán gyermekeket, hogy megszeressék Olaszországot és megtanulják nyelvüket. Mikor láttam őket a tengerparton fegyelmezetten sétálni, az volt az első gondolatom, milyen jó katonákat fog belőlük az anyaország felnevelni. Tovább sétálva a parton, megint gyermeksereggel találkoztam. Azok sokkal csendesebben viselkedtek. Apácák felügyelete mellett játszadoztak. Nagy meglepetésemre két néger gyermek is volt közöttük. Azonnal elővettem a fényképezőgépemet, hogy a két kis feketeséget megörökítsem. Persze nem ment az olyan könnyen, mint először gondoltam. Amint észrevették merész tervemet, ijedten bújtak el az apácák szoknyái mögé. Keresetlen olasz szavakkal próbáltam a fényképezőgép elé állítani őket, de nem sikerült. Vagy ők nem tudtak olaszul, vagy pedig az én olasz nyelvtudásom volt nagyon hiányos. Már azt hittem, hogy kísérletem teljesen sikertelen lesz, amikor mentőötletem támadt. Amit nem sikerült rábeszéléssel, mutogatással elérnem, egy-egy szem cukorkával sikerült barátságukat *