Evangélikus Népiskola, 1939

1939 / 7. szám - Műhelyünkből

253

■összeroskadt volna a teher alatt. Mégis a vizsga napján elégedetlen önmagával és szivének legmélyén tiltakozás kél a feléje forduló hálának még a legszerényebb alakban — akár csak egy szál virágba rejtett — megnyilvánításával szemben is.

Egy fiatal, helyettes-tanító kartársam vizsgáján voltam. A hűséges kötelességteljesítésnek minden kézzelfogható bizonyítékát szemlélhették ott a jelenvoltak. A fiatal kartárs arca sápadt és beesett, fáradt tekintetében azonban valami csodálatos tűz lobog. A hivatás szeretetének és felelősségének szent tüze. A vizsgaterem íüllasztó hőségében gyakran megtörli gyöngyöző homlokát. Gyors mozdulattal teszi ezt is, látszik rajta az igyekezet, hogy a vizsgára kiszabott rövid időből egy másodpercet sem akar elveszíteni. Beszédéből, mozdulataiból s abból a módból, amellyel vizsgáját valóban az „igazság ünnepévé” törekszik tenni, megállapítható, hogy rátermett, komoly, hivatástudattal megáldott, törekvő fiatalember. A gyermekek felkészültségének láttán önkénytelenül is Bakó József kartársunk gyönyörű, ismert költeményére gondolok. Itt a „lélek kútjának vízbősége” valóban a „szemekig lövell”.

A vizsga után elismerő szavak kíséretében szorítom meg a fiatal kartárs kezét. Tiltakozásából ki lehetett érezni, hogy abból a tettetésnek, a nagyképűségnek a csírája is hiányzik. Szinte elkeseredetten említ meg jelentéktelen és elkerülhetetlen hibákat a vizsgán való szereplésével kapcsolatban. Hogy meggyőzzem túlságosan szigorú önbírálatának helytelenségéről, Milton szavait idéztem előtte: „Mi sem hasznosabb gyakorta — kedves barátom —, mint a jól rendezett önbecsülés!” Szinte szigorú hangon mondtam ezt neki, de ugyanakkor azt gondoltam magamban: „Igazi tanító lélek vagy Öcsém!” És gondolatban megöleltem őt.

Később láttam, hogy a vizsgái csokrok közül a legszebbet kiválasztotta és odatette a Hősök emléktáblája alá.

*

A vizsga szünetében hozzámlép egyik tanítványom édesapja. Keményvágású, szűkszavú katona. Honvédőrnagy. Elsőosztályos fia felől érdeklődik. Mi a véleményem róla, most az év végén? Röviden tájékoztatom őt s utalok a vallástaní vizsgán hallott értelmes feleleteire. Erre az apa, mint akinek hirtelen eszébe ötlik valami — átveszi tőlem a szót: „Most jut eszembe. Elmondok egy érdekes

esetet a fiamról. Még a télen történt. Egy délben, amikor hazamentem, láttam, hogy a gyerek az ablakra könyökölve pityereg. Mi a bajod? — kérdeztem. Erre szinte fuldokló zokogás vett erőt rajta s alig tudja kimondani szíve bánatát: „Még most is beteg a tanító bácsi!” Alig győztem megvigasztalni. Este azután — anélkül, hogy valaki figyelmeztette volna rá — az imádságába beleszőtte a következő mondatot: „Jó Istenem kérlek, gyógyítsd meg a tanító bácsit.” Másnap délben kitörő örömmel szaladt felém s messziről kiáltotta: „Apukám, meggyógyult a tanító bácsi! Ma már ott volt az iskolában!” Észre kellett vennem, hogy az utolsó mondatoknál az őrnagy úr marcona vonásai meg-megrándultak s kemény tekintetét is valami meglágyította. Mintha könny fátyol lett volna a szemén.