Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 1. szám - Kuszák István: Magyar bánatok legvertebb siratója
9 Magyar bánatok legvertebb siratója. (Ady Endre halálának huszadik évfordulójára.) Irta: Kuszák István. Az égi lángot lobogtató magyar Prometheusok közül talán egyik sem volt annyira odaláncolva a megnemértés sziklájához és egyiket sem tépték olyan mohó étvággyal a szidalmak és vádak keselyűi, mint a »Hepehupás, vén Szilágyból jött, nagyszemű, kunfajta legényt«: Ady Endrét. Az ő bolondos, beteg szívét, melybe »vad, nagyszerű rajongást oltott az Érnek partja« nemzete iránt, állandóan a gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság vádkeselyűi marcangolták. A lelkét pedig, mely »a magyar végzet torkán zengő-zúgó, nagy orkán« volt és amelyből kasszandra- szájú jóslatai, mint »átok, zsoltár, panasz és ének« szálltak a »hőkölés népéhez«, gúnykötelekkel pányvázták ki a magyar mezőre. És bizonyára még sokáig ott vergődött volna, ha húsz évvel ezelőtt, »Illés szekerén« tova nem vágtatott volna a halhatatlanságba. Ami leikéből' itt maradt: az ő költészete, azóta megtalálta már megmentő Heraklesét a magyar ifjúságban. Mert ki tagadhatná azt, hogy az ifjúságnak Ady mellett való bátor kiállása s az iránta megnyilatkozott nagyrabecsülése és hódolata voltak azok a tüzes nyilak, amelyek elhessegették a vádak keselyűit a sziklát tördelő magyar Prometheus alakja mellől? Közel 30 esztendeig tartott az a nálunk példátlanul álló irodalmi háború, amely Adyt annyira a közérdeklődés előterébe állította, mint Petőfi óta egyetlen magyar költőt sem. A különböző kritikák futóárkán keresztül csodálatos és megdöbbentő hadijelentések érkeztek hozzánk erről a harmincéves háborúról. A közös világnézeti alapon álló irodalmi tekintélyek is egymással szembe Kerültek ebben a harcban. Makkay Sándor, az erdélyi reformátusok kiváló püspöke (jelenleg debreceni egyetemi tanár), például nemzetünk legmélyebb és egyedüli vallásos költőjének tartja Adyt. Ugyanakkor Vargha Gyula féltve óvta Ady tói a magyar ifjúságot. Egyesek azt állították, hogy Ady mínuszt jelent számunkra, viszont mások meg azt prédikálták, hogy megmérhetetlen kincs az ő reánk hagyott költészete. Ma már minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy az Ady-pernek az volt az egyik legfontosabb kérdése: kezébe adják-e az ő költeményeit az ifjúságnak, vagy eltiltsák azoktól? Azalatt, míg eredménytelenül vitáztak a hivatalosak e kérdés fölött s amikor az ifjúság már megunta a tekintélynek ismert egyéniségek megnjdlatkozásain való haszontalan hintapalintázást, és belátta, hogy azokra nem építheti fel ítéletét, maga is elmélyedt a sokat bírált költemények olvasásában. Nem az eszével, hanem a szívével érezte meg azok szépségét és megalkotta Adyról, illetőleg az ő költészetéről a maga véleményét ilyenformán: Fenn, fenn a reszkető magasban. Hol jóformán a gondolat se jár. Piros tollal, más sípra metszett csőrrel Feltűnt valami fényes, új madár, Valami sas, vagy tűzmadár.
