Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 6. szám - Kántori rovat
238 kapja a kezdőhangot. Minthogy azonban ilyen eljárással a kezdőhang megadása egybefolyik a korái tulajdonképeni elkezdésével: a korái ritmikus lefolyása eltorzul. Helyesebb tehát a kezdőhangot a korái éneklése előtt oktávában külön megadni, és egy gondolatnyi szünet után egyszerre a teljes akkorddal elindítani az éneket. A korái éneklése közben, a dallamsorok előtt a kezdőhang megadása teljesen szükségtelen. A negyedik fajta modorosság az u. n. „hárfázás“. Ez abban áll, hogy az éneket kísérő egyes hangzatok hangjait nem pontosan együtt ütik le, hanem gyors egymásutánban (rendszerint alulról felfelé törve). Legelterjedtebb változata az, hogy a pedál hangját valamivel előbb ütik meg, mint a felette levő akkordot. Orgonakompo- ziciókban előfordul ugyan, hogy a szerző egyes akkordok törését (arpeggio) megkívánja, ezt azonban a megfelelő zenei jelekkel kifejezetten jelezni kell. Ilyesminek a koráljátékban semmi gyakorlati célja nincsen és kizárólag rossz szokásnak minősíthető. Ne feledjük el, hogy itt rendszerint egyenlő értékű hangokról van szó, amelyek közül egyiknek sincs joga előbb, vagy utóbb megszólalni, mint a többinek. Még egyet említek : azt a szokást ugyanis, hogy a pedáljátéknál a pedálbillentyűzet felső quintjét elkerülik olymódon, hogy ami a basszusban az „f“, illetve „g“ hangnál magasabb, azt egy oktává- val mélyebben játsszák. Ez ismét csak kényelmi szempontokra vezethető vissza, valamint arra, hogy az illető nem tanult meg elég jól a pedálon mozogni. Vannak ugyan, akik ezt az eljárást azzal indokolják, hogy a pedál magasabb hangjai nem elég basszus-jellegűek. Nos: ha a pedálmű csak egyetlen megfelelő 16 lábas játékkal rendelkezik is, már az egymagában elég ahhoz, hogy a pedál felső régiójának a billentyűivel basszus-jellegű sípokat szólaltassunk meg. Azonfelül pedig ne feledjük el, hogy a pedál-szólam egyes hangjainak oktáváva! mélyebbre való helyezése széttöri a basszus dallamvonalát, tehát zeneietlenségre vezet. Ezt a hibagyüjteményt még tudnám folytatni, azonban mégsem teszem. Szinte látom, hogy egyesek rosszaló fejcsóválással olvasták az eddigieket is — de nem azért, mintha a rosszalásuk a felsorolt hibák ellen irányulna, hanem inkább azért, mert esetleg náluk rég bevezetett és megrögzött szokásokat tettem kifogás tárgyává. E hibák némelyike egyes helyeken valóban szinte kötelező hagyománnyá merevedett. Mintha csak valami hallgatólagos megegyezés volna a gyülekezet és a kántora között 1 Idegenből odakerülő új kántor, vagy átmeneti helyettes, aki nem ismeri a szokások titkait: könnyen megjárhatja, mert a szokások betartása nélkül talán el sem bírja indítani a gyülekezet énekét. Bármily nehéz is a helyzet: ezeket a modorosságokat és előítéleteket ki kell irtanunk egyházunk zenei életéből. A hagyományt illetően fontoljuk meg, hogy ami jó volt a nagy- és dédapáinknak, az nem mindig elégítheti ki a ma élők igényeit. Mit szólnánk ahhoz, ha ma valaki a hagyományokhoz ragaszkodva pl. a villanyvilágítás bevezetése ellen emelne szót, mondván, hogy ha elődeinknek jó volt a faggyúgyertya meg a petróleumlámpa, akkor nekünk is kell,
