Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 5. szám - Istenes József: Az imádkozás-tanítás
183 mondom, hogy lehetne ezt jobbá, értékesebbé is tenni! Mi a teendő ?! Először is nekünk kötelességünk ezt szóvá tenni. Azt hiszem, szülői értekezletek vagy más alkalmakkor volna legcélszerűbb. Hogy mit mondjunk, azt nem fejtegetem, mert az az elmondottakból következik. Nekünk meg az iskolában első teendőnk legyen, amikor megkezdjük az első osztályban az imádkozás-tanítást, érdeklődjünk a gyermekek azon imádságai iránt, amelyeket otthon a szüleiktől megtanultak. Azon imádságokat, amelyek a legáltalánosabbak, legtöbben tudnak, mondassuk el, értessük meg és helyezzük bele a leikébe, ne csak az értelmébe. Lássuk most az iskolában ! Ahogy eddig eljártunk, mert a tanterv úgy kívánta, nem érhetjük el az imádkozás végcélját: „Szüntelen imádkozzatok!“ (Thess. 5, 17.) Ne imádságokkal tömjük tele a gyermeket (igaz, ez is kell!), hanem tanítsuk meg imádkozni! (Tudunk-e mi? Nem színészked- hetünk!) Az alsó osztályokban még rövid gyermekimádságok betanításán, azok megszerettetésén van a hangsúly. A felsőbb osztályokban az előírt anyagon kívül a „szüntelen“ imádkozásra tanítsuk gyermekeinket, meg arra, hogy maga is tudjon imádságot mondani. Adjunk alkalmat a gyermeknek arra, hogy közte és Isten között éppen olyan viszony alakuljon ki, mint szülője között. Értessük meg azt is vele, hogy bármikor imádkozzék, necsak reggel, délben stb. Továbbá azt is tisztázzuk előtte, hogy Istentől éppen úgy kérhet mindent, éppen úgy hívhatja segítségül és úgy elmondhat mindent neki, mint édesapjának. Ezen a fokon arra kell alkalmat adni a gyermeknek, hogy saját — lelke mélyéből jött — szavakkal beszéljen Istennel. Sokkal jobban áthatja lelkét, ha saját szavaival kér, áld, dicsér, elmond. Ez sokszor csak egynéhány igazi, szívből jött szó, de többet ér, mint a léleknélküli betanult imádság. Ez nem lehet megszokott, lélek nélküli. Ilyenkor nem jár máshol az ész. Ez lelkiszükséglet lesz. Azt gondolja a nép, hogy csak az az imádság, ha elmondja betanult imáját, vagy ha könyvből imádkozik. Amikor erre nem ér rá (úgy gondolja !) inkább nem is imádkozik. Mondjuk meg a gyermeknek, hogy imádkozni mindenhol és mindig lehet és rá is érünk, ha csak néhány szívből jött szóval is. Sokszor előfordul, hogy csak gondol az ember az imádkozásra. Ez is jobb a semminél. Szoktassuk a gyermeket arra tehát, hogy „szüntelen“ imádkozzék. Mikor bántja valami, mondja el egészen őszintén Istennek. Ha beteg az édesanyja, kérje a jó Istent, hogy meggyógyuljon. Ha rosszat tett, mondja el azt is Istennek és kérjen tőle bocsánatot. Mikor valami szerencsétlenségtől csodálatosan megmenekült, köszönje meg. Mikor a munkát megkezdi, mondjon „Jézus nevében“-t, mikor befejezi „Hála Isten“-t. Ha először kimegy tavasz- szal a természetbe, adjon hálát stb. stb. Ha beteg egyik gyermek, közösen imádkozzunk érte ; kormányzónkért szintén ; nemzeti ünnepen a hazáért stb. (Másokért való imádkozás !) Mindezt a gyermek mondja el saját szavaival, ahogy ezt az érzés kiváltotta. Ne úgy tanítsuk erre a gyermeket, hogy elmondjuk, mit csináljon, hanem adjunk neki erre alkalmat. Kérdezzük meg tőle, hogyan imádkozott édesanyja meggyógyulásáért és hogy köszönte meg stb.
