Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 2. szám - Megjegyzések
62 Tisztelet adassék az Ősöknek! Irta : vitéz Szügyi Károly. Lapunk előbbi számában, egészen véletlenül, két teljesen ellentétes állítás, feltűnően ellenkező vélemény látott napvilágot. Lehet, hogy kevesen vették észre, lehet, hogy minden olvasó többé-kevésbbé elidőzött mellette. Nagyon érdekes és tanulság levonására is alkalmas az eset. Bizonysága annak, hogy a magyar tanítóról alkotott helytelen vélemény sokszor még bennünket is megtéveszt. Elhiszem, hogy nem rosszakaratú tévedés az ilyesmi, de óvakodnunk kell tőle, mert mit szólhatunk akkor a tájékozatlan, félrevezetett közönség velünk szemben tanúsított magatartására?! Az emlílett mindkét írás (23. és 28. oldalon) az elődeinktől ránk maradt örökséget említi, az előbbi „háládatlan“-nak, az utóbbi „szent‘‘-nek nevezi ugyanazt. Úgy mutatkozik tehát, hogy itt valakinek nincs igaza. Engem mindig szíven üt, ha a régi idők egyszerű iskolamestereit, immár örök álmukat álmodó, derék Bajtársainkat agyonbírálják, lekicsinyelik, sőt kigúnyolják. Nyugtalan kereséssel ez okból sok régi jegyzőkönyvet, fakó írást áttanulmányoztam, komoly öregek beszélgetéseit hallgattam (ez utóbbiakra gyermekkoromból is vissza- emlékszem), de azokban mindenütt a legnagyobb tisztelet csendült ki a múltak tanítója iránt. Az okiratok, a szemtanúk sehol sem regélnek ama bizonyos szánalmas figurákról, de igenis vannak írásos bizonyítékaim arra, hogy a múlt évszázad folyamán Rákoskeresztúron (tehát bizonyára sok más helyen is) két ev. tanító egyben a község jegyzői teendőit is végezte. Iskolánk alapításának 150 éves emlékünnepén tanúja voltam annak, hogy amikor többek között az 1847-től működő Hősz Mihály, volt iskolamesterünknek nagyított fényképéről lehullott a lepel, egy fehér hajú, 80-as bácsika maga- feledten, könnyezve ugrott fel s remegő hangon mondotta: „Az... az. . . engem tanított. . . nagyon derék ember volt!“ (Nos, hát, miért nem kacagott rajta inkább az a 80 éves bácsi ?) Bátran állítom, hogy azok a „vörös orrú, pipás, boroskancsó után reszkető“ kántorok és tanítók, az annyiszor megénekelt, esetlen, torz figurák soha nem voltak élő alakok, azokat az egykorú magyar irodalom (bár én ezt nem is nevezném magyar irodalomnak) nem „elősegítette“, hanem szerencsétlen kézzel maga gyártotta. Voltak és lesznek mindig Biberachok, Luciferek, mindig akadnak gondolatszegény, terméketlen íróiparosok (azok az odaátról való, jellegzetesen nemzetköziek), akik alkotásvágy és tehetség nélkül akartak behatolni az irodalom berkeibe és .. . méhek helyett legyeket teremtettek. Teremtményeiket elsodorta az idő igazságot osztó szele, sajnos azonban, alakjaik megmaradtak s most itt kísértenek, mint bűnös kontár-kezek torz szülöttei. Hiszem, hogy a magyar tanítóságnak van ereje ahhoz, hogy az elszabadított kísértő szellemeket vissza- kényszerítse bűvös szelencéikbe! Rajta hát, bátran előre! E nemes törekvésünkben jeligénk legyen: Tisztelet adassék az Ősöknek!
