Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 2. szám - Szollár Irén: Norvégiai utazásom
53 hogy mikor következik már a „holtomig-holtodiglan“, de hiába. Most imádkozik a lelkész. Ezután, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, helyükre mennek s most már egymás mellé ülnek, újra énekel a násznép s vége a szertartásnak. A lelkész gratulál, azután a vőlegény a menyasszonnyal külön, az orgona hangjai mellett kivonul a templomból, csak mikor kiértek, megy utánuk a násznép. Egy kicsit furcsa esküvő volt ez nekünk, mivel eskü nem volt, de megnyugodtunk abban, hogy azt már előbb elmondták bizonyosan. Mielőtt útnak indultam, azzal ijesztgettek egyesek, hogy milyen finom olajos dolgokat fogok majd Norvégiában enni. Mi tagadás, egy kicsit félrehúztam ettől a szám. És ha a bőröndömbe belefért volna, vittem volna egy üveg zsírt, nehogy éhen találjak halni, ha sehogy sem tudom az olajos ételeket megenni. De hála Isten, nem olajjal főztek, hanem vajjal. Azért így is kaptunk elég sok furcsaságot, de azért csak megettük. Méghozzá igen is sokat, mert nagyon bőségesen kaptunk. Mit ettünk hát? Talán a reggelivel kezdem. Hát bizony az nem csak kávé volt. Aki akart ehetett zabkását tejjel leöntve. Nem valami étvágygerjesztő színe volt és így én abból egyszer sem ettem, hanem a többiből aztán igen. Hát volt sonka, felvágott, meg fasírozott, lágytojás, sajt kétféle, tehén és kecskesajt. A kecskesajt kávébarna színű és édeskés ízű. Ebből csak egyszer ettem, nem valami finom. Azután vaj, dzsem, tej és kávé, annyi csészével, amenv- nyit az ember csak akar. A norvégek nagyon szeretik a kávét, egyszerre több csészével isznak. Tisztán babkávéból főzik és sok feketéhez kevés tejszínt tesznek. Azután volt ötféle kenyér. Igen, ilyen sok, persze mindegyik másfajta. Van rendes fehér kenyerük, de ez édes. Azután olyan, mint nálunk a rozskenyér, ez jó. Majd árpa kenyér, bizony jó barna. A másik fajta már egészen csokoládé színű s zab kenyér. Bizony nem vágnak olyan jó nagy karajt, mint mi, nagyon átlátszóak. Ök kevés kenyeret esznek, annál többet ettünk mi. Ebédre kaptunk levest, de ritkán tudtam megállapítani, hogy milyen, pedig értek a főzéshez. Azután borjúhúst vagy halat, főve vagy sülve, valamilyen mártással, vízben főtt krumplit vagy gerezdekre vágott, sósvízben főtt káposztát, salátát tejszínhabbal (ugye milyen finom lehetett ?). Különböző gyümölcskocsonyák, sok rebarbarát s ezt tejjel öntötték le. Én ugyan ezt nem engedtem. Az utolsó fogás kávé. Tésztát, főzeléket nem ettünk. A rántást ők úgylátszik nem ismerik. A vacsora, a reggeli, az ebéd változata sok fogással s a végén a tej mellett tea is. Tehát még sem kellett koplalnunk, sőt talán még azt gondolhatnánk, hogy e sokféle ételtől meg is híztunk. De erre nem került sor, mert sokat jártunk. A városon kívül elmentünk a temetőbe is és felkerestük a nagy norvég drámaíró, Ibsen és nagy kortársa Björnsen sírjait. Nagyon szép volt a temető, de egy furcsaságot itt is találtunk, némely síron pad volt. Valahogy kegyeletsértésnek tűnne ez nálunk. Nagyobb kirándulást is tettünk a Hupp-félszigetre. Itt van a nagy norvég sarkutazó, Amundsen „Fram“ nevű hajója, egy külön e célra épített toronymagasságú épületben. Hatalmas hajó, kb 45 m hosszú, 25 m magas, gőzös és vitorlás kombináció, 3 hatalmas árboccal. Micsoda magasan van az árbóckosár! Először Nansené volt,
