Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 2. szám - Fuchs János: A tanítóság mai társadalmi helyzete és feladatai
45 is lehetne vitatkozni, különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy az újabb iskolapedagógiai elgondolások, a körzeti és egyéb iskolavizsgálók egyéni felfogása és módszerértelmezése sokszor dilemma elé állítja az oktatót, hogy egyes módszerek közlése tekintetében milyen álláspontot foglaljon el. Különösen nehéz ez akkor, ha esetleg ellentmondást nem tűrő felettesei más és más szempont szerint bírálják el tevékenységét és hivatalos munkáját. De ha e szempontból ki is van szolgáltatva a különféle iskolafelügyelők önkényének és munkájának minősítése esetlegességektől függ is, mégis a módszeres kiindulási alapjához csak azok a direktívák lehetnek normaadók, melyeket az iskolából magával hozott. Ha csak ezt a — s minden kétséget kizárólag elsőrendűen fontos — szempontot vesszük is figyelembe, kell, hogy ember legyen a talpán az a tanító, aki a követelményeknek teljes mértékben meg akar felelni. Ámde vannak a tanitóságnak egyéb társadalmi irányú kötelezettségei is. Ezek is élesen kihangsúlyozott kötelességek, melyeknek felettes, irányító fórumai is méltán elvárják a tanítóság lelki odaadásának a teljességét! Mindenekelőtt és felett elsőként jelentkezik nagyobb igényével az egyház és elvárja a tanítótól, hogy necsak kötelességszerűen és kényszerből üljön pl. a kántorkartársaival az orgona mellett s esetleg rossz példaadásból, a másutt erre időt szakítani nem tudó, napi politika eseményeit tárgyalja meg vagy keresztrejtvényeket fejtsen a sokszor talán kissé unalmas vagy horribile dictu, már ismert prédikáció alatt. Az egyházi berkekben ma erős ébredési áramlatok zúgnak a nemrég még csendes vizek felől és az egyház méltán elvárja, hogy egyik elsőrendű reprezentánsa adjon visszhangot szavaiban, tetteiben és példaadásában azoknak az elveknek átvételéről és elfogadásáról, amelyek önmagunkban, befelé hatolva igyekeznek ezt a förtelmesen önző világot megreformálni és újjáalakítani. Kétségtelen, hogy a világnézetek forrongó kohójában ez a legértékesebb felszínre- kerülő idea, mely verhetetlenül gyűr maga alá minden más világboldogító eszmét s az egyház kétségtelenül helyes utakon jár, ha az énlelkűség visszataszító torzójával szemben az önzetlenség társadalmi és nemzetfenntartó erőit akarja piedesztálra segíteni. Az élet egész vonalán helyesen hangsúlyozott elv a megértésnek és szeretetnek, az újjászületésnek és életreformnak hangoztatása. Az egyház ezt az elvét a maga embereiben, igazán hívő, megtért, imádkozó és evan- géliom szerint élő egyéniségek kiformálásával akarja megmutatni. Meleg szeretettel keresi tehát a tanítóban, mint elsőrendű munkásában azt az embert, aki ezeket az elveket innerválja és felveszi a küzdelmet önmagával, környezetével és le tudja győzni az őt környező világ minden nyomorúságát és kísértését. S ha az egyház meghagyja, sőt reábízza a tanítóra a hitoktatást, ezzel mintegy belevonja sacrosanct műhelyébe és szabad kezet enged neki arra, hogy gyülekezeti életének legszentebb letéteményesét, a gyermeki lelket formálja, izzítsa és hevítse a vallásos és hívő élet azon formaszépségei felé, amelyek a serdülő emberből az újjászületett, hitvalló ember egyéniségét kialakítják. A hitoktatás hívő életre való nevelésének nagy, szent és nehéz feladata tehát a tanító kezében van. Ez kétségtelenül
