Evangélikus Népiskola, 1937

1937 / 12. szám - Egyesületi élet – hivatalos rész

447

Hévizén gyógyházat létesít beteg, arra rászoruló evang. tanítótestvérek támogatására.

Érdektelen ebben a pillanatban még az, hogyan fogja az intézmény a támogatást úgy nyújtani, hogy abból csak áldás fakadjon. Nagyon természetes, annak idején mindent bőséges részletezéssel fog az arra hívatott szerv számba venni, hogy azok, akik ebben a munkában bármiféle formában résztvesznek, áldoznak, megkapják ennek a megfelelő ellenértékét. Most ezekről beszélni még túl korai. A fődolog, hogy az intézményt a megvalósulás útjaira tereljük és azon legyünk, hogy a gyógyházunk minél előbb megteremthető legyen. Ne vitatkozzunk tehát most még azon, hogy mint lesz ezzel az intézménnyel, mit kapunk, mennyiért kapunk stb. Ezek még ma távoli részletkérdések. Ezeket annakidején nagyok röviden meg lehet oldani. Vannak különféle hasonló intézmények, melyek erre nézve bizonyos megpróbált, kitaposott utat, módot adhatnak. Könnyen megtalálhatjuk tehát a megsegítés sémáját.

A fő most az, hogy az országos alakulatunk is a magáévá tette a fontos és nemes gondolatot és így az most már nemcsak Dunántúl, hanem az egész ország evangélikus tanítóságának a szent szívügye. És ha most visszamegyek gondolatban azokba az időkbe, amikor a Balaton menti üdülőnket létesítettük és magam elé idézem a három másik kerület óriási lelkesedését és példátlan áldozatkészségét, akkor egy pillanatra sem tévedhetek, ha azt mondom, ugyanez a szent lelkesedés fogja most is alföldi szeretett testvéreinket mellénk állítani, hogy e közjólóti intézmény megvalósulhasson.

Ereklye gyanánt őrzöm Darida kedves barátomnak és még néhány alföldi jó barátomnak levelét abból az időből, amikor arra kértek, támogassuk őket az üdülő létesítésében, mert erre különösen nekik van nagy szükségük. Mi itten Tolnában már akkor is inkább a gyógyház mellett voltunk, mert úgy éreztük, az üdölő jóléti, de nem közjóléti intézmény. Amikor azonban azt láttuk, hogy megvan hozzá a biztos bázis, megvan hozzá az államsegély, tehát az anyagi feltétel, azon voltunk, hogy ez intézményt megtarthassuk és fejleszthessük.

Már akkor bizonyos ígéretet kaptunk arra nézve, hogy annakidején szívesen segítenek majd egy gyógyház létesítéséhez is !

A lehetőség adva van. Az intézmény közjóléti célját hangsúlyozni ismételten felesleges. Mindenkinek át kell tehát éreznie azt, hogy ebben a tekintetben a tanítói közösséggel szemben olyan kötelessége van, amelyet a saját felfogott érdekében szívesen kell teljesítenie. Tulajdonképpen itt nem is egészen önzetlenül járunk el, amikor adunk, dolgozunk egy közjóléti intézmény megvalósításán. Mindegyikünknek kilátása van arra, hogy ezt előbb-utóbb igénybe kell venni mindenkinek. Ha akarja, ha nem akarja. A reumátikus bántalmak nem várnak meghívásra. Jönnek önmaguktól is és aki ezentúl a sokféleképpen jelentkező kellemetlenségektől és azok veszedelmes következményeitől szabadulni akar, kénytelen elmenni majd a gyógyházba.

Nem kérünk egy kartársunktól sem emberfeletti áldozatot. Mi csak őszinte megértésből és tanítótestvéri szeretetből fakadó megsegítő készséget várunk. Száz és száz féle mód van a megsegítésre, az áldozatra, a tőkegyűjtésre. Mindenki, akit a nemes ügy szeretete áthat, találhat legalább egy-kettőt, hogy segítségünkre lehessen ! Van, aki egy, avagy több 25