Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 6. szám - Megjegyzések
223 Az lehet tehát a cél mindnyájunk számára, hogy a mellőzés és fénytelenség homályából keressük a kivezető utat, más szóval, hogy a tanítóság hivatali tekintélyét emelő lehetőségeket kutassuk. Az okokat keresve jutottam el Elődeinkhez, akiknek kétségtelenül része van abban, hogy ma a tanítóságnak még nincs meg az őt megillető hivatali tekintélye. Mert szerintem a hivatali tekintély örökölhető és örökíthető valami, az egyéni tekintély természetesen más, az nem örökölhető. A tanító hivatali tekintélyét nem az egyedek adják külön-külön, hanem az összesség, annak megváltoztatására is csak nemzedékek képesek s ez föltétlenül örökölhető is. A mi hivatali tekintélyünk megbetegedésének kora a múlt században működő kartársaink idejére esik. Vannak, akik ezt az örökséget szentnek tudják nevezni azon a címen, hogy „A halottakról jót vagy semmit“. Igen, ez kötelező társadalmi szabály, különösen halotti beszédeknél és „búcsúztatókban“. De sok helyen kár lenne ragaszkodni eme merev szentenciához. Akkor a történelem miért nem mond csak jót az egyes szereplőiről ? Azért, hogy az elődök hibáin és tévedésein okulva, az utódok helyes nyomon haladhassanak. Mi is a múltak hibáin okulva kell, hogy éljünk s meg kell neveznünk nyíltan a hiba okozóját és eredetét, hogy a magunk és utódaink érdekében megtalálhassuk az orvoslás módját. Hiszen természetes, hogy nekünk is vannak hibáink, amelyeket most talán nem látunk (ahogy elődeink sem látták a magukét), de az utókornak fel kell ismernie ezeket, le kell vonnia róluk a fátyolt, ha okulni akar rajtuk, s ha ki akarja köszörülni a csorbát. Ha ezt fogja tenni az utókor, nem fogom őt tiszteletlennek nevezni, s én nem szeretném, ha a mi utódaink jelenlegi hibáinkat szent örökség gyanánt könyvelnék el ahelyett, hogy igyekeznének azt jóvátenni. Az Ev. Népiskola f. é. 93. oldalán egy kartérsunk bizonyára nem azért írta, hogy bebizonyítsa, miszerint a „legendák nem mesék, hanem valóságok“, elődjéről a következőket: „Iskolai tanítás, tanítói tekintély, társadalmi élet stb. ? Ha azt leírnám, amit ott naponként láttam és hallottam, nem hinné el senki, azt mondanák, én vagyok a világ legnagyobb rágalmazója.“ (Ez csak nem szent örökség?) Tanító írta tanítóról; én elhiszem, hogy igaz. Nem tekintem tiszteletlenségnek, pedig ez csaknem névszerint is megnevezett egyén, mert valóság. E kartérsunk. ha még jobban átnézné „emlékiratait“, valószínűleg tudna többet is írni e kor tanítói típusáról. És így láthatjuk, hogy az irodalomban is szereplő tanító-, kántorfiguráknak van közük a valósághoz (csak komoly irodalmi értékekre gondolok). Természetesen irodalmi szempontból ez nem hiba (legfeljebb a mi szempontunkból). Mindenesetre kivételek voltak akkor is, akiknek a pedagógiai dicsőségükön kívül még ezért is külön tisztelet jár. A kor tanítói típusának jellegzetes színét azok adták meg, akikből több volt. Valóság az is, hogy a társadalmi érintkezéseinkben nem mutatunk valami nagy rutint, de ennek megszerzéséhez sem időnk, sem alkalmunk nem volt az iskolai életben. Ezért szerintem nagyon helyes lenne a képzőkben az osztályfőnöki óra bevezetése, amelynek az anyaga a Varga Géza kartársunk által felsoroltak lennének (a tanító magatartása a társadalomban ; öltözködés, köszönés, bemutatkozás ; viselkedés a nőkkel szemben, idősebb és fellebbvalókkal; családalapítás stb. stb.), mert erre az életben van akkora szükség, mint az iskola bármelyik tantárgyára. Ezen rutin hiányában a fiatal tanító azután csetlik-botlik a társadalomban. A társa
