Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 1. szám - Megjegyzések
23 A tanító és a társadalom. írta : Sztruhár János. Az Evang. Népiskola Varga Géza kartársunk tollából már leszögezte, hogy a tanító nem áll a társadalom létrájának azon a fokán, amely őt intelligenciája és iskolai végzettségénél fogva megilletné. Szomorú valóság, mindnyájan elismerjük. Ennek, véleményem szerint, háromféle okban keresendő a magyarázata : 1. örökség, 2. magunkban keresendő hiba, 3. sajátos helyzetünk, körülményeink. 1. Háládatlan örökség az elődeinktől, akik — habár nem élnek — de ne vegyék rossz néven tőlem, ha ebből egy keveset az ő rovásukra írok. A „vörösorrú kántorok“ jutnak az eszembe, akiknek nagyrésze csak véletlenül, a sors játéka folytán került az oskola-mesteri székbe. Nem csodálkozhatunk, ha ezeknek a tekintélye és emelkedettsége igen alacsony szinten mozgott. Ez az elég sok ideig tartó állapot a társadalomnak annyira a vérévé vált, hogy a „tanító“ fogalmának képzete a vörösorrú, legtöbbet a boroskancsó mellett ülő, hosszú- pipájú, csizmás bácsi képében merült ki. Természetesen a körülötte lakó egyszerű nép társadalmi színvonalán alig felülemelkedve. Mindezt elősegítette az egykorú magyar irodalom (népszínművek, könyvek). Ez tehát a mi örökségünk, melytől nehéz megszabadulnunk. Nehéz az olyan betegséget gyógyítani, mely az egész szervezetet átjárta. 2. Magunkban keresendő hiba : ha a tanító nem törődik azzal, hogy milyen helyet foglal el a társadalomban s önérzetét nem sérti, ha még maga is érzi, hogy eléggé lent van. Ez a passzív magatartás hiba, mert nem harcosa annak az eszmének, amely a tanítót föl akarja emelni a megillető helyére. Passzivitással még senki sem ért célt. Egyéni hiba, ha a tanító jelleme nem szilárd, hanem hajlékony és befolyásolható, ha gerinctelen. Igen sokan vannak, akik a „háládatlan örökségünk“ ellenére elfoglalták a társadalomban az őket megillető helyet. Ebből látható, hogy kifogástalan egyéniség minden nehézséget át hidalva fölemelkedhetik. (Ilyen, sajnos, kevés van.) 3. Körülményeink. A társadalom egyetlen osztálya sem hasonlítható össze a tanítóság helyzetével. A tanítóság összekötője az alsó rétegeknek a felsőkkel. Hivatásánál fogva állandóan érintkeznie kell a, néppel. Valahogy sok ráragad a modorából. Ha anyagi gondokkal küzd, lekötelezettje lesz annak, aki mellett, akik között állandóan él. Kísértés számára a helyzete. Pl. egy mérnöknek vajmi kevés dolga akad az alsóbb rétegek között: nem eshetik tehát „kísértésbe“, hogy — társas lény lévén — jobb híjján ott szerezzen barátot vagy lekötelezettje legyen egy zsíros bácsinak. Ha ilyen helyzetből próbál valaki fölfelé emelkedni, az „intelligencia“ nem szívesen fogadja be, az ilyen tanító ott barátot nem talál, nem érzi jól magát: visszamenekül. Nagy hiba, ha nősülésnél is csak lefelé tud tekinteni és onnan választ. (Mindez kissé túlzás, melyet a tárgy világosabbá tétele miatt említek. Isten ments, hogy itt tartsunk! De kicsiben ilyesmi előfordul.) Soknak illetményeit a terményfizetések csorbítják, hatványozott mértékben ejtenek csorbát tekintélyünkön. A párbérfizető elvárja,
