Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 5. szám - Vozáry Miksa: A tanító önfegyelmezése és a tanulók fegyelmezése
169 állandóan szemünk előtt kell tartani. Amint ez a cél határozza meg az iskolában folyó egész munkát, úgy természetesen ugyanaz szabja meg az iskolai fegyelmezés módját is. Ezért nem vehetjük a katonai vagy rendőri fegyelmezést egyszerűen mintának. Az elemi iskola szervesen illeszkedik bele a nemzet nevelési szervezetébe. A fejlődő ember rendszeres nevelés és oktatás szempontjából először ide kerül, itt az elemiben ismerkedik meg az iskola fogalmával. Az itt nyert benyomások egész életén át végig kísérik, legtöbbször eldöntik azt is, hogy milyen érzelmekkel viseltetik a gyermek a „többi iskolákkal“ szemben. Nem kell nagy képzelő erő, különösen pedagógusnak nem, annak megállapításához, hogy arra a gyermeki lélekre, aki egészen ártatlan bizalommal lép be az iskolába, milyen hatással lehet az, ha tanítója társai közül valamelyiket megveri. Különösen, ha ilyen eset többször ismétlődik s a tanító, elvesztve önuralmát, megy neki olykor-olykor tanítványainak, a gyöngébbekben csak növeli a félelem érzését, a bizalmát pedig elveszti összes tanítványainak. A gyermeki lélek nagyon érzékeny a durvaságok iránt, s akinek részéről ilyet tapasztal, azelőtt rendesen becsukódik. Magam is élénken emlékszem elemista koromból azokra az esetekre, amikor tanítónk a pálcát használta. Tudjuk, hogy azelőtt a pálca teljesen bevett paeda- gogiai, sőt didaktikai eszköz volt. Nálunk különösen azokkal a fiúkkal szemben használta tanítónk, akik szegények voltak, tandíjat nem tudtak fizetni, de ennek fejében szolgálatokat végeztek : takarítottak, fűtöttek, havat söpörtek stb. Már reggel 6 órakor ott kellett lenniök az iskolában, hogy ezt a munkát elvégezhessék s természetesen, mire tanulásra került a dolog, már fáradtak voltak ahhoz, hogy rendes szellemi munkát tudtak volna végezni. Tekintve, hogy bizony táplálva is elég rosszul voltak szegények, a pálcával sem tudott sok eredményt elérni velük buzgó tanítónk. Második elemista koromban történt, hogy éppen egyházi éneket tanultunk s tanítónk hegedűn kísérte az éneket. Egyszer csak felkapta a fejét s villámsebesen sújtott vonójával a második sorban valakire. Az illető nem adott hangot, nem sírt, ellenben a vonó eltört s ezzel vége lett aznap, sőt még másnap is az éneklésnek. A hirtelenkedés csak kárt okozott : a tanítónak anyagi, a tanulóknak erkölcsi kárt. A pálcától való félelem megbénítja a gyermek gondolkodó képességét. Ezt magamon is tapasztaltam, pedig már nem is elemista, hanem második gimnazista voltam. Egyik tanárunknak állandóan kezében volt a nádpálca s a délután 2—3-ig tartott órái különösen gvötrelmesek voltak. Ha már mogorván jött be az osztályba, a felelők csak a pálcát látták maguk előtt s folyton akadoztak s éppen nem siettette őket munkájukban a térdhajlásban suhogó bot. Ilyen délutáni órán engem is kiszólított s én sem tudtam. Két vágást kaptam a térdhajlásba, többet nem, mert eldobtam a krétát, a szivacsot s elrohantam. Néhány nap múlva ismét felszólított, akkor jókedvű volt s én természetesen tudtam. Megkérdezte, miért feleltem a múltkor szekun- dára. Mert féltem, volt a válaszom. És miért féltél ? — érdeklődött tovább. Megmondtam neki, hogy a veréstől. Ő akkor azt felelte, hogy félni akkor sem szabad, ha pisztolyt süt el; nem is féltem tőle
