Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 3. szám - Sass István emlékirataiból: Pályám kezdetén
93 szülőihez — még a legkeményebb szív jégpáncélja is felenged és megértőbbé, szeretőbbé válik. Kedves Testvérem, ha az eredményt nem is tudod megállapítani, számokkal statisztikailag lemérni, én hiszem és vallom, hogy elhivatottságodat krisztusi értelemben betöltötted. Ha egyszer az élet nélkülözéseitől szenvedő szülő azt mondja, hogy kedvesen szól hozzánk a Janika és olyan szép történetet olvasott fel tegnap este. S szeretettel végzett nevelő munkád nyomán több helyen a durva szó elnémul, a nyugtalan tekintet megpihen, a fegyelmezetlen mozgás elcsendesül, a szeretetlen beszédtónust a szeretet hangja váltja föl, a kis Janival együtt imádkozik a család, akkor a leghűségesebb tanító : „Jézus“ munkatársává váltál. Es ha ez a világ ezt teljes mértékben észre sem veszi, nem honorálja — Te lelkiismeretedben mindent megnyertél. Pályám kezdetén. (Sass István emlékirataiból.) A nyár elmúltával ismét Somogybán voltam. A volt képezdei hitoktatóm, a porrogszentkirályi lelkész hivott meg gyülekezete nevében a megüresedett második tanítói állásra. Örömmel mentem, hiszen Csurgó közvetlen szomszédságába jutottam. De az öröm nem tartott sokáig, megérkezésem után egyik csalódás a másik után ért. Lakásom egy eldugott kis szoba, amelybe két tantermen keresztül lehetett bejutni; a tanteremről nem érdemes beszélni. A falusi szűk- keblüség úgy tervezte ki, hogy midőn a tankötelesek száma úgy felszaporodott, hogy a második tanítói állást meg kellett szervezni, nem építettek új tantermet, hanem a régi terem közepén végighúztak egy falat, olyan kiszámított pontossággal, hogy nemcsak a termet, de még a jó öreg becsületes kályhát is két részre osztották, a falba pedig beraktak egy keskeny ajtót, mert rendes méretű ajtó, a padok és a kályha miatt nem fért eí. Az alsóbb osztályú tanulók átjártak a felsőbb osztályosok termén, s így a vékony közfal, az ajtó, a kályha csak annyit használt, hogy a két teremben elosztott gyermekek nem látták egymást, de állandóan hallották. A főnököm — az Isten nyugtassa — mindenben méltó pórja volt az iskolának. Egy öreg, elhanyagolt külsejű, Varsádról ideszármazott német bácsi volt, aki a német beszédet régen elfeledte, magyarul meg sohasem tudott megtanulni, de mert tudott orgonálni — természetesen ezt is a maga módja szerint, mert hangjegyet nem ismert —, valamikor régen, nagyon régen megválasztották — tanítónak ! Iskolai tanítás, tanítói tekintély, társadalmi élet stb. ? Ha leírnám mindazt, amit naponként láttam és hallottam, nem hinné el senki, azt mondanák, én vagyok a világ legnagyobb rágalmazója ! Az első és második osztályt kaptam, hatvan tanulóval. Az összesből 12 ismerte a kisbetűket, pedig az elődöm fiatalember volt. Uram, Isten ! Soha el nem hittem volna, hogy még ilyen állapot, ilyen iskola is lehet magyar földön. Hát kellett ez nekem ? !
