Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 1. szám - Sass István emlékirataiból: A tanítóképzőben
10 életében, egyszerre a kisvárosi közérdeklődés forgatagába kerültem s mint elég jó megjelenésű, igaz, még csak leendő fiatalembert, nagyon szívesen fogadtak azon családok, akiknek körébe valami véletlen eset folytán bejutottam. Alig pár hónapot töltöttem Csurgón, megkaptam az egész államsegélyt, ami azt jelentette, hogy többé sem élelmezésért, sem lakásért nem kell fizetnem. A befizetett pénzem egy részét is visszakaptam. Ez az államsegélyem megvolt mind a három éven keresztül. Az intézet az öreg Bárány vezetése alatt híres volt szigorúságáról, amit eléggé bizonyít azon körülmény is, hogy mi 41-en kezdtük meg az első évet, közöttünk volt Bárány Ilka, az igazgatónk lánya, aki a miniszter engedélyével került közénk, három év múlva pedig 11-en végeztünk. A hiányzók közül egy sem ment el jó kedvéből. Az volt a szokás, hogy az év végén felolvasta azoknak nevét, akiknek visszajövetelét nem tartotta kívánatosnak. Amidőn a harmadik évfolyamot megkezdtük, már bizonyos volt, hogy a képzők négy évfolyamra lesznek átszervezve. A mi tananyagunk már igen meg lett szaporítva, úgyannyira, hogy minden nap hét órán át voltunk előadáson s ezenfelül voltak még a gyakorló órák. Ma, ha visszagondolok azokra a szép napokra, szinte nem tudom megérteni, hogy hogyan is győztük azt a megállás nélküli folytonos munkát. Pedig mennyi minden volt még az elmondottakon felül. Igazgatónk, akinek figyelme mimdenre kiterjedt, nagy súlyt helyezett arra, hogy a legegyszerűbb nevelésben részesült növendékek is, tanítókhoz illően tudjanak mozogni a társadalomban. Nagyon szerette, ha a, növendékek jobb családokhoz járnak s ott töltik szabad idejüket. Úgy a családi, mint a nyilvános mulatságokra készséggel engedte el azokat, akiket minden tekintetben megbízhatónak tartott. Az őszi hónapokban minden szombat este a gyakorló iskola egyik termét kiürítette s ott összegyűjtött bennünket s egész estéket töltött ott el velünk, hogy minden növendék megtanulja a társadalmi szokásokat s az illemszabályokat. Amikor ezekkel végeztünk, jött a tánctanulás. Erre már összegyűjtölte a jobb családok leányait, köztük több olyan 13—14 éves leánykát, akik még a gyakorló iskola VI. osztályába jártak. Az ő két leánya is ott volt közöttünk minden alkalommal. Amire a tánctanulással végeztünk, megjött a farsang s akkor rendeztük az első képezdész-bált. Ezen a bálon ott volt az egész község és a vidék minden úricsaládja. Nagyon jól mulattunk. Hanem a mulatás után sokszor megengedett magának ilyenfajta tréfákat. A harmadik év tavaszán egy úri családhoz hívtak meg vacsorára. Szombaton délután bemegyek az igazgatómhoz és azt mondom neki: „Igazgató úr kérem K . . . úrék szívesek voltak holnap estére meghívni vacsorára, lesz olyan kegyes megengedni, hogy elmenjek?“ Mosolyogva azt mondta: „Tudom, hogy a dolgaival rendben van, elmehet. De mégis el ne feledje, hogy a hétfő önöknek a legnehezebb napjuk.“ No, gondoltam hazamenet, idáig rendben van minden, csak az a mosolygás, az sehogy sem fért a fejembe. Arról bizonyos voltam,
