Evangélikus Népiskola, 1936

1936 / 2. szám - Vitéz Szűgyi Károly: Titkári jelentés

64

Az Országos Evang. Tanítóegyesület 1935. évi titkári jelentése,

A jelentés eleje az általános helyzettel foglalkozik. Majd így folytatja :

„Bátran állítom, hogy az evangélikus magyar tanítók ezen őszi seregszemléje nem lehet csupán és egyszerűen csak közgyűlés. Annál sokkal több ez minékünk ! Itt a síró ország ütőerében : lelkeknek legmélyén csodás érzések fakasztása, elfáradt harcos katonák új csatarendbe állítása, a magyar élniakarást hirdető szívek dacos ösz- szedobbanása, új küzdelmekbe indulóknak szent imája! Ez legyen a mi közgyűlésünk, hogy a gondolatoknak, eszméknek és követendő irányoknak megbeszélése, ez a szép és értékes magvetés már itt dús termést Ígérő aratás reményeként zsúfolódjék össze lelkűnkben.

Messzebb kell néznünk kicsi váraink, iskolánk falainál!

Nem igaz az, hogy az elemi iskolában hat évig tartó oktatásunk, nevelésünk — és semmi több — elegendő mai hétköznapi életünk romlottságénak megtisztítására és az evangélikus öntudat tökéletes kiépítésére ! Kelemen kőmívesek vagyunk, a nappal fényénél végzett munkánkat, bár izzadó homlokunk gyöngyözése lágyítsa a sarat s vérünk verítéke szentelje meg azt, az éjjel ördögei lerombolják. Majd az általános erkölcsi süllyedést vázolva, rátér a következőkre :

Nem is említettem volna a fentieket, ha mindezek olyan nagyon- nagyon közel nem érintenék a magyar tanítót. A kegyetlen vihar megtépázza a hatalmas fák koronáit, de végig seper a gyenge fűszálakon is! Vihar: a ma felforgatott élet, a hatalmas fák koronája: a mai társadalom és gyenge fűszál benne : a gyermek. Hogyan fognak e gyenge fűszálak kalászba zsendülni és milyen termést hoznak a magyar jövőnek ? 1

Egy lépéssel közelebb tekintek most. A fenti gondolatok jegyében utalok egyházaink belső életére is. A bajok, hiányok úgy erkölcsi, mint anyagi téren bizonyosan ismeretesek mindnyájunk előtt, ezeknek feltárása egyébként nem lehet az én feladatom. Örvendező készséggel jelenthetem azonban azt, hogy a Pesti-Felsőegyházmegyé- ben és minden bizonnyal az egész vonalon is, különösen fiatal lelkésztestvéreink egymással nemes versenyre kelve, mélységes hitükből fakadó oly áldásos egyházépítő munkába fogtak, melynek eredménye feltétlenül, csakis egyházunk megújhodása, a vallásos élet elmélyítése, Isten dicsőséges áldása lehet.

Erre a magasztos munkára hívnak bennünket is. Örömmel, férfias őszinteséggel nyújtjuk segítő kezünket. A nagy eszmékért vívott küzdelmekben eltűnnek az apró emberi hiúságok, kicsinyes érdekek. Nekünk evangélikus tanítóknak : állítólagos „egyházi lényegtelen formánkban“ is ott kell állnunk az első sorokban. Ez a nagy megmozdulás nem merülhet ki többé a lelkész és tanító egymáshoz való viszonyának áldatlan és semmiképpen sem kívánatos vitáiban. Itt mindenek felett álló a nagy cél, első az, aki hűségesebben és