Evangélikus Népiskola, 1936
1936 / 1. szám - Grieszhaber E. Henrik: Megoldásra váró problémák
24 megoldásra váró problémája, melyet a követel rovatban átviszünk az 1936. esztendőre. Nem töröljük, mert nem törölhetjük mint „be nem folyó követelést“, hanem állandóan hangoztatjuk, hogy izgassuk azoknak lelkiismeretét, akik meg kell, hogy oldják s meg is fogják oldani, ha van igazság a földön és lelkiismeretesség az illetékes faktorokban ! A kántori és lévitai ügy. Szintén megoldásra vár. Amikor 1923-ban elvették, bár csak „ideiglenesen“ a tanítóságnak egyetlen mellékkeresetét „az államháztartás súlyos helyzetére való tekintettel“ és belenyúltak a tanítóságnak néhány fillérrel bélelt zsebébe, akkor talán maga az egyházi főhatóság sem sejtette még, hogy az államhatalalom tulajdonképen magának az egyháznak a zsebében vájkál jogtalanul, mert ráteszi a kezét olyan összegre, melyet őseink a legszorosabban vett kántori javadalom címén izzadtak ki. Szószerínt tudnánk idézni az akkor elmondottakat, az akkori próféciánkat, mely most, sajnos, mértani pontossággal be is következett. De hiszen már akkor is nyomban jelentkeztek a különféle bajok. Csak más alakban, mint ma. Akkor még nem volt a tanítóságban túltermelés. Sőt egyenesen tanítóhiány volt észlelhető. Ennek következtében ki-ki megnézhette jól, hová, merre megy tanítónak, avagy kántortanítónak. Valamikor a kántortanítói állás nagy megtiszteltetés, bizonyos előmenetel volt. Voltak nagyon „jó“ kántortanítói állások. Hogy ilyent valaki elnyerhessen, lelkiismeretesen kellett dolgoznia az iskolában, szorgalmasan kellett magát képeznie a zenében, orgonálásban, sokat kellett énekelnie, hogy megfelelő hanganyagra tegyen szert. Szóval igyekeznie kellett megszerezni mindazon kellékeket, melyek képessé tették arra, hogy bukás nélkül kiállhasson választás előtt a „Platzra“. Hogy teljes sikerrel tegyen a gyülekezet hallgatósága előtt kántori próbát. És ugyanígy dolgozott az is, aki egy lévitakántortanítói állásra pályázott. Szép néhány prédikációt vágott be és adott le, hogy magát közismertté tegye. Hogy végre valahová egy ilyen jó állásba bejuthasson. Olyan ügyes tanítószónokok születtek így, hogy a legnagyobb megerőltetés mellett sem tudtak pl. nálunk nagyobb leánygyülekeze- tet sem anyásítani, mert azt mondották a hívek : „Hiszen szebben beszél a tanítónk, mint az x.-i lelkész!“ Tessék csak végigtapogatni néhány ismertebb, most már nyugalomba vonult ilyen lévitatanítót, aki lelkiismeretesen készült mindig a mondanivalójára, milyen csinos és értékes kis gyűjteménye van akárhánynak, közötte nagyon szép számmal olyan is, amit nem másolt, hanem teljesen önállóan készített ! Lehet, hogy talán egyetemi professzori nagyképűséggel ezeket lebecsmérelnők, de a fontos az eredmény. A fontos az, hogy ezekben a gyülekezetekben olyan virágzó egyházi élet volt, hogy akárhány anyagyülekezet megirigyelhetné még ma is érte 1 (De veszedelme is van e helyzetnek! Szerk.) A kántori és lévitai javadalomnak az elkonfiskálásával ez mind elmúlt. 1923 után senki sem kívánt kántornak menni, még kevésbbé lévitának. Miért is ment volna ilyen állásokba, ahol ez a mellékfoglalkozás csak terhet, nyűgöt jelentett minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Mert a kántorság állandó lekötöttséget, nagy felelősséget és
