Evangélikus Népiskola, 1936
1936 / 1. szám - Istenes József: Hogyan vezette vissza egymáshoz egy elveszett Evangélikus Népiskola a haragos házastársakat?
16 szamárnak nézzék őket, hát azóta csak azért is bólogatnak, mikor nemet akarnak mondani. No, de száz szónak is egy a vége, megjött a hazaindulás ideje is. Utolsó piászterünket szélnek eresztve, július 14.-én este, tehát vasárnap elindulva, 19.-én, azaz pénteken reggel frissen, vidám hangulatban ismét megérkeztünk a mi páratlanul szép és kedves Budapestünkre. Hogyan vezette vissza egymáshoz a haragos házastársakat egy elveszett Ev. Népiskola ? (Szemelvény egy levitatanító iskolánkívüli munkájából.) Irta: Istenes József, levitatanító. Mielőtt lepergetném szemünk előtt ezt a kis filmet, legyen szabad a könnyebb megértés céljából, ennek a házaspárnak az életrajzát röviden ecsetelnem. Rokonházasság ! Az asszony 28, a férj 34 éves. Tiz éve házasok. Jómódú, fiatal házaspár. Házasságuk első évében egy kisfiúk születik. A kisfiú állandóan beteg. Kilenc éves korában meghal. Van nekik még egy hároméves kisfiúk. Íme a történet 1 Korán reggel elmentem a szőlőhegybe gesztenyét szedni. Az úton az Ev. Népiskolából olvasgattam. Láttam, hogy az a fiatal- asszony is odaigyekszik, akit ezelőtt egy héttel az ura megvert és elkergetett a házából. Megvillant agyamban a gondolat, hogy azzal az asszonnyal beszélnem kellene. Nemcsak vele, hanem majd az urával is. Gondolkodtam, hogyan kezdjem a társadalom egyik alappillérének megrendüléséről szóló szomorú beszédet. Ilyen magánjellegű beszélgetéssel nem akartam csak úgy, minden megfontolás nélkül odaállítani, nehogy még rosszabbá váljék az eset. Utolértem az asszonyt. Üdvözöltem s hozzácsatlakoztam. Általános dolgokról beszélgettünk. Hangján észre lehetett venni szomorúságát. Nem sikerült átsiklanom a szomorú tárgyra. Elváltunk. Lemondtam arról, hogy az asszonnyal most beszéljek. Hivatásom szeretete azt sugallta, hogy hazafelé is megkíséreljem a kényes ügy elintézését. Nem sikerült, mert az asszony nem ment még haza. Olyannak éreztem magam, mint az, aki valamilyen nagy vállalkozásában kudarcot vallott. Mégis bíztam abban, aki mindnyájunk munkájára áldását adja. Hazaértem. Az úton valahogy elvesztettem mindnyájunknak jó barátját, az Ev. Népiskolát. Az a szerencsétlen asszony találta meg. Megvolt az alkalom, hogy nemcsak az asszonnyal, hanem az urával is beszéljek. Nem hiába bíztam ! Mielőtt elindultam az elveszett folyóiratért, fohászt küldöttem a szerencsétlenek Megmentőjéhez. A férj lakására mentem, mintha nem is tudnék arról, hogy a felesége nincs vele. Benyitottam. Üdvözöltem és beszélgettünk. Olyan
