Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 1. szám - Somogyi Béla: Szózat az "Evangélikus Népiskola" olvasótáborához!
Szózat az „Evangélikus Népiskola“ olvasótáborához! A búcsúszó után beköszöntő! Nevezhetnök patinás régi szóval elöljáró beszédnek is. Újeszterdő hajnalán új felirat és név a címlapon: jelzi a változást, az elindulást, ami az „Evangélikus Népiskola“ 41-ik évfolyamának küszöbén előttünk kibontakozik. Évtizedes, kitartó munkával kiépített sajtótermék áll az olvasó asztalán és bebocsátást kér abba a szívbe, ahol eddig helye nem volt, de oda is, ahol eddig is szeretettel fogadták. Egyetlen szerve az evangélikus népoktatásügynek. Hogy szükség volt rá, mutatja négy* venéves múltja s az, hogy amikor nem volt, hiányát éreztük. Hogy fenn kell maradnia, követeli valláserkölcsi és nemzeti eszme, művelődési és kari érdek éppúgy, mint a körülöttünk sokasodó szellemi és anyagi kérdések, időszerű vonatkozások sokfélesége, sürgető fontossága s még számos olyan szempont, amit minden evangélikus tanító érez, életbevágóan fontosnak tart és el nem ejthet. Ez a meglátás ébresztette országos egyesületünk közgyűlésében azt a meggyőződést, hogy lapunkat fenn kell tartani s nem szabad a közöny, a vétkes nembánomság martalékául odavetni. Ez vezetett engem is olyirányú fáradozásomban, hogy e kulturértéket átmentsem a válságos időkön s ezért minden munkára, küzdelemre kész legyek. A mellett, hogy eddigi szerkesztője és kiadója az év végéig meg tudta hosszabbítani életét, de csak erősítő injekciók segítségével, a lap helyzete nemcsak a beteg intézmény tünetét viselte magán, hanem bizonyos restelkedéssel töltötte is el lelkemet. Ennek a helyzetnek megalázó volta többször szerzett nehéz órákat nekem. Volt lapunk, rajta, mint hivatalos közlönyünkön a mi nevünk s mi nem törődtünk sorsával, nem támogattuk azt. Hiszen egyesületi tagjaink iskoláinak nagy része (a fele sem) elő nem fizetett folyóiratunkra. Megalázó volt a helyzet azért, mert mi igénybe vettük annak hasábjait egyesületi híreink, eseményeink, közgyűlési beszámolóink, előadásaink közlésére; rendelkeztünk vele: csak nem támogattuk. Ez az őszinte szó legyen az egyedüli felhő, ami most, új útra indulásunk hajnalán a fölöttünk kiderült eget borítja. De ez is csak magunkba szállásra intő jelként álljon ott és a lelkiismeret szavának iránymutatásával vezessen bennünket a kötelesség útjára. Ennek a nagybeteg sajtószervnek orvoslásához arra a tudatra van először is szükség, hogy mellette áll az evangélikus tanítóság s önérzetének felébredése nyomán támogató készséggel vezeti új, virágzó korszak felé annak jövendőjét. Ez a fölismerés mentheti csak meg e folyóirat sorsát. E nélkül szerkesztők lelkes munkatársak minden fáradozása hiábavaló erőfeszítés, meddő próbálkozás.
