Evangélikus Népiskola, 1934
1934 / 9. szám - Kántori rovat
lalkozás a mi mindennapi legkedvesebb óránk, vagy félóránk. Tudom én azt, hogy nem minden kántor néz egyforma szeretettel a muzsikára, tudom én, hogy ami egyikünknél kívánatos gyönyörűség, az a másiknál talán kellemetlen gyötrődés, de szeretettel kell, hogy csüngjünk a hivatásunkon. Ez pedig megkívánja a korálokkal naponta való foglalkozás áldozatát. És tudom azt is, hogy bármilyen; antitalentum legyen valaki a zenében, ha naponta kiteszi a harmóniumra a korálkönyvet és ha könnyen esik, pár oldalt, ha nehezebben megy, egy oldalt, ha az ujjak sehogy sem akarnak engedelmeskedni a kótafejek parancsának, hát egy-egy koráit naponta átgyakorol, esetleg először külön a jobbkézzel, azután a ballal, majd összejátszva, lassú tempóban, azután mozgékonyabban, halk regisztrációval, erősebben, igyekszik megtanulni belőle legalább egy zenei mondatot könyv nélkül, megpróbálja megállapítani a hangnemet, kikeresgéli a hangsort, kikeresgéli az egymáshoz vonzódó hangokat, megpróbál pár fogással természetesen hangzó záradékot csinálni, ha nem a zenének szeretető, de hivatásának becsülése ennyi áldozatot meg tud hozni naponta, úgy a legkezdetlegesebb játékosból is becsült kántor lehet idővel. És akinek akaratereje van, az nagyon szép eredményeket produkálhat e téren minden rátermettség nélkül is. Volt egy kedves, jó barátom, akinek nem volt zenei hallása, de csodás akaraterejével olyan technikát szerzett magának, hogy ünnepélyeken szólószámot tudott előadni orgonán. És ahogy nap-nap után mindig simábban kapcsolódnak egymásba a korái négyszólamú akkordjai, ahogyan szemünk és fülünk a billentés pillanatának hangjaitól távolabbi kapcsolatokat is kezd megérezni, amikor melódiák, hangzatsorok egymásbkapcsolódásá- ban hajlékony életté válik a sok kótafej, akkor értjük meg csak, hogy e korálokban évszázadoknak isteni- üzenete szól hozzánk. Egy egyszerű négysoros dallam, de benne van az .őskeresztyének pogányvilágtól csapdosott rendületlen; hite. Egy büszke melódia és szinte látjuk Luther Mártont: Itt állok, másként nem tehetek! Vagy megszólal szomorúan az ,,Én Istenem“ és zokog benne a keresztyén világ mérhetetlen fájdalma, Az egész világnak írták e muzsikát és mégis nekem szól, én muzsikálom és mégis az egész emberisghez beszél. És ahogyan játszuk, forgatjuk tovább a korál- könyv lapjait, látjuk, hogy kibeszélhetetlen kincsek gyűjteménye az. Elmúlt hősi évszázadoknak hite, istenfélelme, véres fájdalma, hősi küzdelme zendül meg koráljainkban, amelyek nem hajlékony és illatos virágszálak, hanem hegyormokon hideg, büszke fenyők, dallamaik nem operettmelódiákat szomjazó fülek kéjes mámorát akarják táplálni, hanem a földöntúli hatalom méltóságteljes fenségének megnyugvást, hitet, türelmet, hősi erőfeszítésekhez és megpróbáltatásokhoz kitartást adó, nemesen zengő hangszórói. (Folytatás következik.)
