Evangélikus Népiskola, 1930
1930 / 9. szám - A német nyelv oktatásáról fiúközépiskoláinkban
253 lejáratta a bonne- és a maitre-rendszert. A régi nyelvtanítás a nyelv törvényeire fektette a fősúlyt és elhitte, hegy a „nyelvtannak formális képző ereje van.“ Gyakorlati eredménye azonban igen csekély volt, azért a XIX, század második felében ellenáramlat támadt, amely a nyelvtani szabályok mellőzésével, csak gyakorlás útján, akarta a nyelvet tanítani (direkt módszer). Ugyanakkor — a 80-as évek körül — a nyelvek tanítását a régi, pusztán logikai alap helyett, lélektani alapra fektették, ami nagy lendületet adott a kérdésnek. Azóta a nyugati nemzetek állandóan elméleti és gyakorlati munkát végeznek az élő nyelvek tanítása és tanulása körül. A később nagy tért hódított direkt módszer első szószólója magyar ember volt, Brassai Sámuel 1881-ben. Két értekezését Kaiblin- ger Ferenc dr. ismertette a budapesti IV. kér, reáliskola 1909/10. évi értesítőjében.) Nyelvünk és kis nemzetünk elszigeteltsége miatt nem keltett nagyobb visszhangot és csak az ő nyomán induló Viétor-nak sikerült, 1882-től kezdve, a kérdést általános érdeklődés tárgyává tenni. Térhódítása gyors és nagy volt. 1892-ben megalakult a „Deutscher Neuphilclcgenverbaud“ — és 1902-ben a francia középiskolákban már kötelezővé tették. Alapjául a beszédeit, a helyes kiejtést A'ette: minden a tanártól indul ki, nem a könyvből — de a nyelvtant sem mellőzte egészen. A fordítás csak az irodalmi tanítással lép fel; általa ismeri meg a tanuló a nyelv irodalmi szépségeit, elsajátítja annak tartalmát és elemezve megismeri a formákat. Mindent az idegen nyelven akar megmagyarázni, megértetni. A direkt módszert a szemléltetővel összekötve alapította meg a Németországból Amerikába vándorolt A. D. Berlitzheimer óriási nyelvtanítási vállalatát, a Berlitz-iskolát. Módszere nem volt új, de nagy reklámmal és még nagyobb anyagi haszonnal dolgozott. Módszerével eleinte különösen az újonnan bevándoroltak angoltanításával szerzett sok pénzt és az ő pillanatnyi, gyakorlati szükségüknek bizonyára meg is felelt az ő tanítása. Azonban rövidesen hozzánk is eljutott és akiknek vagy elég szorgalmuk, vagy elég tehetségük nincs a középiskolában a nyelvek tanulásához, azok mind az ő lelkes hívei. Berlitz (e fogalom alatt értem az antigrammatikusokat, a bonne- és a maitre-rendszer híveit) a nyelvet úgy akarja tanítani, mint a gyermek az anyanyelvét tanulja: pusztán hallás és beszélés útján. Csakhogy itt a lélektani kiindulás helytelen, mert a gyermekkorral járó természetes fejlődési jelenség a felnőttnél már nincs meg; a gyermek — amikor megtanulja az anyanyelvét — nemcsak a hallott szavakat igyekszik reprodukálni, hanem benne működik a veleszületett immanens erő is. Ha lélektanilag helyes volna a kiindulásuk, akkor a magára hagyott szegény gyermek csak sokkal később tanulna meg beszélni, mint a gazdag, akivel állandóan foglalkoznak; pedig a gyerekek kb. egy időben tanulnak meg beszélni. A felnőtt embernél a veleszületett erő már java részben elhasználódott az anyanyelv megtanulásával, s így csak mesterséges úton tanulhat meg idegen nyelvet. Az anyanyelvet belülről kifelé tanuljuk, az idegen nyelvet kívülről befelé. (Erre nem régen is rámutatott Hajnal Dávid dr. a „Kereskedelmi Szakoktatás“ 1930-as évfolyamának 6. füzetében.).
