Evangélikus Népiskola, 1929
1929 / 1. szám - Huberehrn Gusztáv Adolf: Válasz Elefánty Sándor tanitó úr cikkére
12 megállapítása, mert nem hinném, hogy ez a nézet általános elfoga- elásnak örvendene. Aki a zenetörténetben jártas, az tudja, hogy iskolákon egy-egy korszakot szokás érteni, amelyben komponisták tevékenykedtek és valamilyen irányzat kifejlesztésén saját szerzeményeikkel résztvettek, ahol a zenei stílust, a kifejezésmód sajátosságát és jellegzetességét domborították ki. Ilyen volt a nagy római iskola, a klasszikus a capella stílusban komponáló zeneszerzők egész seregével, amelynek csúcspontját a Palestrina stilus alkotja. Ilyen a német- alföldi iskola a 15. és 16. században, amely az organum, faux bourdon, discantus, ellenpont és kánon kialakulásán tevékenykedett, Ide is sok kiváló zeneszerző tartozik, akik közül a legnagyobb és legtermékenyebb Orlando di Lassus. Ilyen továbbá az északnémetországi cíngonístaiskola középpontban Bach János Sebestyénnel, aki elsősorban a fugát emelte ama szédítő magaslatra, ahol az manapság áll. Hogy ezen iskola művészi kialakulása az evang, korálon nyugszik, még nem jogalap arranézve, hogy egy korálkönyvet és az azokból játszók összességét iskolának nevezzünk, mert az északnémetországi iskolában kifejlődött művészien tökéletes stilus teljesen távol áll az evangélikus templomainkban használt mai cantus planustól. A zárlatokra nézve Reichel tanító úr cikkében már kifejtette erre- vonatkozó nézetét. Ehhez nincs mit hozzátennem. Az összhangzattan csak autentikus, plagális, fél és álzárlatokról tud, ezekkel én is teljesen megelégszem. Úgy gondolom, hogy az Altdörfer-, Kapi- és Nagy-féle zárlatok is csak a fentemlített csoportok valamelyikébe tartozhatnak. A feleletet, amelyet Elefánty tanító úr utolsó kikezdésére vár, azzal adom meg, hogy közlöm könyvem hivatalos bírálatát teljes terjedelmében. Előbb azonban legyen szabad még egy-két folyóiratból is néhány mondatot idéznem. Az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny többek között ezt mondja: „Ezért — nagyon helyesen — semmi variációt, eltérést nem ad s így az egyházi ének egyöntetűségéhez megteszi az első jelentős lépést.“ A végén megjegyzi: ,,E könyv kiválóan alkalmas lesz az evang, énektanítás, különösen a karénektanítás felvirágoztatására, Jó volna, ha a többi felekezet is követné s hasonló könyvecskék kiadásával előmozdítaná a középiskolában ezidőszerint elhanyagolt énektanítást,“ Az „Evangélikusok Lapja“ így ír: „Tartalom és kiállítás dolgában első tekintetre értékes műnek bizonyul, melyet örömest kézbe vehet minden tanuló.“ A végén megjegyzi: „Dallamaik a Kapi-féle kcrálkönyvével egyeznek, de az csszhangozííásban a szerző tekintettel volt az énekkari szólamok könnyű vezetésére. Egyébként a karok igen könnyen betaníthatok és szépen hangzanak.“ A Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóirata — nem épen protestáns ízű folyóirat — is úgy nyilatkozik, hogy az énekgyűjtemény abból a szempontból érdemel figyelmet, mert a legszebb énekeket veszi fel, A könyvet „használható munkának“ nevezi,
