Evangélikus Népiskola, 1928

1928 / 1. szám - Somogyi Béla: Eszmék, törekvések a pálya határköveinél

í

gas lobogássá, hogy iskolai karácsonyt rendeztem ott, ahol az addig nem volt szokásban. Első esetben nem sok érték kerülhetett kiosztásra, de ott igazán bebizonyult, milyen nagy hatalom a szeretet. Ahol azt pazarul osztják, ott megsokszorozódik; aki azt adja, talán tízszer annyit nyer cserébe érte és csodálatos boldogság lesz osztályrésze.

Egy új esztendőnek is a küszöbén állunk. Ilyenkor két világ ütközőpontjában élünk. Az emlékek világa találkozik a tervek, álmok világával. Mi van mögöttük, mi vár reánk? Mi maradt meg a régi álmok világából, mi lett azokból valóság és mi foszlott széjjel köd és pára módjára? Mit hoz a jövendő? Mit várhatok, egyéni, családi életemben, milyen terveket szőhetek pályám, hivatásom mezején? Hol van legtöbb sikerre reményem, az anyagi világban, szellemi téren, hivatásom körében, vagy az egyéni érvényesülés, a társadalmi szereplés tágas terén? Mindenkiben zsonganak ilyen és ezekhez hasonló kérdések, épülnek színes vágypaloták. És így van ez jól! A közöny, a megalkuvás szelleme és a fásult magunkban élés a haladás legnagyobb ellensége.

Mennyi olyan probléma is felbukkan előttünk, evangélikus tanítók előtt, amit az újesztendő, pályánk útjelző köve dob felszínre! Hol az erős, evangélikus öntudat, amire egyházunknak, a magyar haza e történelmi egyházának oly nagyon szüksége van? Ki a felelős azért, hogy míg pl. a testvér református egyházban határozott lelki ébredés, eleven hitélet, alkotó, építő munka jelei és gyümölcsei mutatkoznak szerte-széjjel, addig mi evangélikusok, Luther harci szellemének késő, méltatlan élesztői soha nem szolgáltunk rá jobban a se hideg, se meleg lutheránus névre, mint éppen napjainkban? Hol van a hiba? Mi evangélikus tanítók elmulasztottuk az iskola józan evangélikus szellemét átplántálni a serdülő ifjúság leikébe? Vagy mi minden erőnkkel ápoltuk az erős evangélikus öntudatot, de minden nemes törekvésünk hajótörést szenvedett a lelki közöny és fásúltság tarpei sziklakövein, vagy a háború utáni lelki demorali- záltság minduntalan elénk dobbanó zátonyain? Nyilt kérdések ezek! A felelet hamar készen van. Itt is, ott is van mulasztás és tátongnak előttünk áthidalhatatlannak látszó hasadékok. Milyen szép prcgrammunk van pl. a serdülő ifjúság gondozására! Az ifjúsági egyesületek előadásanyagát szinte készen kapjuk, sok-sok téma vár feldolgozásra! És mikor elkészülve a munkára, elszánva magunkat arra, hogy mint előadók felemelkedünk a szónoki erő ihletett szárnyalásában a magasba, akkor hétről-hétre a távolmaradók óriási száma szárnyát szegi a tudás kincseit osztó lelkemnek, ledermed annak minden emelkedettségre lendülő rebbenése és szinte a porig ver a csalódás hideg szele! De nem! Mit tettem ilyen esetben? Elmentem azért az ifjúságért otthonába, felkerestem gondviselőit, szép szóval hívtam, buzdítottam őket és lassan-lassan megnépesedett az egyesület helyisége, megindulhatott a munka.

Ha ti, evangélikus tanítótestvéreim, hasonló nehézségek előtt álltok, gondoljatok Szabolcska szózatára: ,,Bűn nekünk gyáván csüg- gedezníink, véreim, szétszórt magyarok!“