Evangélikus Népiskola, 1928

1928 / 10. szám - Dramatizálás

282

Ez is dramatizálás, De tervszerű előkészítés és végrehajtás által a tanulás könnyűvé válik ügy a tanító, mint a növendék részére s könnyű lesz egy-egy bibliai történet tanítása is.

Kezdjük a teremtésnél. Az Istenről való beszélgetés során megállapítjuk, hogy ő mindenható, minaentíudó, mindenütt jelenvaló stb., de vájjon ezek a sűlyos szavak nem suhannak-e el nyomtalanul a gyermek füle mellett, még akkor is, ha a bőséges magyarázattal támasztjuk alá? Bizony-bizony nehéz dolog mélyére hatni az isteni dolgoknak a felnőttnek is, mennyire inkább érthetetlen a piciny lélek előtt. Nem-e egyszerűbb, ha egy gyermek a teremtő szerepében ,,legyen.“ szóval teremteni igyekszik s midőn minden erőlködése kárba vész, a gyermekek maguk állapítják meg, hegy bizony csak gyenge emberek vagyunk és akaratlanul is érzi Isten hatalmas erejét.

De álljunk meg egy szóra. Istenről van szó s én azt mondtam, hogy egy gyermek személyesítse meg. Hát nem profanizálása-e ez az Istennek? Erre a kérdésre kérdéssel felelek. Vájjon mi helyesebb, ha Istenről ügy beszélek, mint aki megközelíthatetlen hatalom, félelmes lény, vagy szerető mennyei atya, aki hozzánk hasonlít, mert hiszen mi is hasonlítunk hozzá? Hisz Ő mondotta: „Teremtsünk embert a mi képünkre!“ Vájjon mikor gyűl világosság a kicsiny elmében, akkor-e midőn a magasságban trónoló hozzáférhetetlen Úrról beszélek, vagy akkor-e, midőn a gyermek önmaga érzi, hogy mindaz, ami körülöttünk van, nem ember műve, hanem annak a jóságos Istennek az ajándéka, akinek tulajdonságait összehasonlítva a gyenge emberi tehetségeinkkel, következtetést von le belőle? Vájjon mi ér vallás- erkölcsileg többet, ha Istenről olyan fogalmai vannak a gyermeknek, mint Izrael népének, vagy olyannak látja, mint Jézus ismertette?

De megnyugtathatom az aggódókat. A bibliai történeteknél Istent a fent jelzett történeten kívül, egyáltalában nem kell megszemélyesíteni, mert amikor az emberekhez szól, akkor akaratát kiváló férfiak ajkára adja, vagy álomban jelenti ki. Jézus megszemélyesítése pedig egyenesen szükséges. Lám, a világhírű passziójátékok, amelyek évenként ezreket gyűjtenek egybe, szintén nagy erkölcsi hatással vannak nemcsak az egyes emberre, hanem a tömegre is. Tehát a dramatizálás itt is, mint mindenütt, nem cél, hanem eszköz. S itt van az első történet az első emberről. Miért ne lehetne ezt eljátszani, mikor még a kígyó sem cselekszik mást, mint hogy a kísértő szerepében színész- kedik. És a dramatizálásban az őt megszemélyesítő tanuló egyúttal nem a gonosz emberek csábító szavait súgja-e az ártatlanságot személyesítő Éva fülébe? És itt egy kis szünetet tartunk, mert lesznek gyermekek, akiknek talán nemrég a gonosz, rossz angyal szintén súgott. valamit s ők követték sugallatát. És megkezdődik a küzdés a jó és a rossz között, mely küzdelem végigvonul az egész biblián és folyik ma is — míg csak ember lesz a földön . . .

A büntető angyal, aki karddal állt az Édenkert ajtajában, most is ellátogat a földre. Avagy nem érezzük-e csapásainak súlyát ma is? A diamatízálás szemléltető ereje épen abban van, hogy vele a rég