Evangélikus Népiskola, 1928

1928 / 4. szám - Molnár Sándor és Thirring Sámuel

mutathatunk a kellékekre is. A 204. § az iskola feladatát tűzi ki. A 206. § az elemi népiskola tanítójától a 197. §-ban (mely szerint minden tanítójától feddhetetlen életet, lankadatlan buzgóságot s az egyházhoz és hazához hű ragaszkodást követel) megjelölt általános követelményeken felül megkívánja, hogy az egyház buzgó híve legyen, a lelkészt egyházépítő tevékenységében támogassa, nyilvános és magánéletében is az igazi népnevelőnek élő példája legyen. A 207. § szerint azok, kik nem evang. képezdében végeztek s evang. vallásoktatásra, énektanításra nincsenek képesítve, alkalmaztatásuk előtt az erre való képesítést meg kell szerezniök valamely evang. tanítóképzőben. — Az egyházi törvénykezés cím alatt az egyházi vétségek, törvénykezésre tartozó ügyek vannak felsorolva. Ezeknek felsorolása nem lehet cél. A cél csak egy és az lehet, hogy minden tanító megismerkedjék egyházi alkotmányunkkal. Ezt pedig ügy és akkor érhetjük el, ha a könyvtár-illeték terhére minden iskola (osztály) tanítója megkapja és szem előtt tartja épúgy, mint a Bibliát. Ez is egy lépés iskoláink evangéliumi szinezéséhez. (s.)

Molnár Sándor és Thirring Sámuel.

Mikor e nevet leírom, megremeg a toll kezemben. Tehát elment ő is . . . Akit mindnyájan annyira szerettünk: Molnár Sándor, a jókedvnek, az egészséges humornak, amellett a komolyan elmélyedő gondolkodásnak, a becsületes, az ideálisan megalapozott nevelői munkának egyik legszimpatikusabb képviselője — nincs többé! Megjelenése kartársai közt mindig úgy hatott, mintha a boridat sötétjéből hirtelen fénykéve tört volna elő és bearanyozta volna a szürkén egyhangú tájat. Mosoly ült ki az arcokra, mikor a régi jó időkre emlékeztető táblabírói alakja feltűnt a képsíkon és ilyenkor jóleső meleg érzés terült szét a keblekben. A tanácsban, az elmék csatájában, okos, megfontolt szavának mindig nagy súlya volt. Soha olyant nem állított, amit feltétlen biztossággal bizonyítani nem tudott volna. Soha olyan ügyért nem tört lándzsát, mely a legkényesebb, a legfelfokozottabb erkölcsi követelmények megvilágításában, a kételkedésnek legenyhébb árnya nélkül is meg nem állhatott volna, Az igazságnak volt egyik legmarkánsabb bajvívója. Kartársai védelmében akárhányszor ekszponálta magát és nem törődött azzal, ha ebből kifolyólag kellemetlenségei is támadtak. Mindig a köz lebegett szeme előtt. Ennek élt, ezért küzdött. Önös célok sohasem vezették. Talpig férfiú volt. Ős magyar. Tele lobogó hazaszeretettel, bizakodó lelkesedéssel. A leggyászosabb időszak sem törölhette ki leikéből a nemzet nagy jövőjébe vetett sziklaszilárd hitét. S ha a szomorú jelen mindannak ellenkezőjét hirdette is, ő őseitől örökölt makacs konoksággal vallotta a feltámadást és fanatikus hitét bele tudta ojtani környezetébe, a gyermekseregbe, az általa nevelt ifjúságba is. És ép olyan tántoríthatatlan hűséggel csüngött forrón szeretett evangélikus egyházán is. E téren alkut nem ismert. Mély-