Evangélikus Népiskola, 1926

1926 / 5. szám - Koller István: Komjáthy Jenő

Méla gyönyörtől reszket a nyárfa,

Tiszta szerelmet suttog a hárs,

Mélytüzű rózsák kéjbe lihegnek,

Boldogan érint társat a társ.

Valami csodás szellemi élet Szór a világra délszaki fényt,

Küld a szemekbe mennyei látást,

Önt a szívekbe isteni kéjt.

Mámoros élvet lehel a jázmin,

Enyhe örömre csobban az ér,

Égi nagy üdvöt zeng a pacsirta,

Hév gyönyörökre pezsdül a vér,

íme: mindenhol a fajfenntartás, a fennmaradni akarás ösztöne! Miért akar azonban minden fennmaradni? Faját fenntartani? Oly fontos, hogy a lények fennmaradnak? Erre nincs felelet,

Komjáthy szerint az egész mindenség élő organizmus, mely csirájában saját Énünket, érzelmeinket, vágyainkat, törekvéseinket magába foglalja, azért akarja egyik versében saját lényét belevetni a mindenségbe. Minden él s egymással kölcsönhatásban van. Azután nem a saját létünk a fő, hanem énünk tovaélése, Ez után vágyódunk. Átöntöm lényemet a csillagégbe,

Merüljön alakom a semmiségbe,

Csupán másokban éljek én!

Csak minden szívben én dobogjak,

Csak minden szemben én ragyogjak És mindent üdvözítsek én,

A sír is életet rejt magában.

Valami suttog, valami mozdúl,

Van, óh van élet a sírokon túl;

Valami megkap, valami átfog:

Nem üli a földet törhetlen átok,

Valami úgy zsong, valami rajzik,

Valami a sírból fel idehall szik.

Eszerint Komjáthy az egyéni lét fennmaradását vallja s ez nem kiegyenlíthetetlen az ő monisztikus világfelfogásával sem,

E grandiózus világfelfogásba szövődik bele Schopenhauer pesszimizmusa, Mindent sötét színekben látni majdnem minden modern szellemű költő világfelfogása. Pedig a világ se nem rózsás, se nem csupán gyötrelem és nyomorúság, A világot értékelni nem lehet, Ady Endrénél is látjuk a pesszimizmust, pl-: ,,Én a halál rokona vagyok“ című gyönyörű versében, Komjáthy, pesszimizmusát feltünteti pl. a Gondolatok a halálról“ című szép verse.

<. 79

(Folytatjuk.)