Evangélikus Népiskola, 1926
1926 / 4. szám - Szombath Ernő: A betegeknek
rászoruló beteg kartárs pihenné ki az egy év fáradalmait olcsó áron s idegeit megedzve, tovább dolgozhatna. Hány és hány kartárs élhetne jó pár esztendővel tovább, ha volna számára egy hely, ahol beteg testét, agyongyötört lelkét felfrissíthetné időnként akár csak pár hetes kúrával! Hány tanító felesége, hány tanító gyermeke áldaná azt a „betegházat“ ott a Balaton partján! Hiszen csodálatos erővel hat a magyar tenger vize, a homokja! Látjuk, hogy évről-évre mind többen és többen keresik fel az áldott Balatont, s aki pár hetet ott töltött, megújhodva, új erővel, új életkedvvel tér vissza. Csodálatos a Balaton ereje, csodálatos annak hatása! Látjuk, hogy a kath. kollégák leilei üdülőtelepe mily áldásos működést fejt ki. Pedig csak pár éves dolog az! S ime, most azon fáradoznak, hogy Hévízen is szerezzenek egy házat! Hát amit az egyik tanító meg tud cselekedni, azt a másik nem tudná? Nem volnánk, mi evang. tanítók, erre képesek? Dehogy is nem;! Csak akarat kell hozzá! Csak kevés jóindulat § pár év alatt együtt lesz akkora összeg, hogy azon egy 6—8 szobás lakást megvehetnénk s a többi aztán jönne magától. Idővel bővülne a ház, mind többen és többen mehetnének két hetes üdülésre a betegek. Csekély díj lenne a napi ellátás. Sokkal kevesebb, mint a rendes utón kivett szoba ára, az étkezés. Mert hiszen nem minden tanító mehet nyaralni; nincs mindenki oly helyzetben, hogy önmaga béreljen lakást. Nem futja a jövedelemből. Pedig ide kellene! Fájó szívvel nézzük a családban a beteget, de nem segíthetünk rajta, nincs házunk, ahol oly árért nyerhetné vissza betegünk az egészségét, amit anyagi erőnk elviselni tudna. Míg így? Gondolkodjunk ezen kartársak! Ismétlem, nem kivihetetlen! Csak egy esetre mutatok rá s ebből is látni fogunk sokat. Gyűjtünk ide is, oda is. Legtöbbször, avagy inkább mindig — másnak, de nem magunknak! Tudja mindenki, hogy a tanítóság szíve az, amelyen keresztül hatni lehet a népre, a társadalomra. Hát fel is használják ezt a jószívűségünket. Ott az úgynevezett „Tanítónap“. Hogy bevált az! Hány és hány millió befut ilyenkor!? Hát nem csinálhatnánk ezt is ilyenformán erre a célra, a betegeknek?! Ugye, igen! Évente egy ilyen gyűjtés. Aztán a sok iskolai ünnepély! Nem lehetne egvet-egyet csak erre a célra rendezni? Avagy a többi ünnepély bizonyos százalékát is erre adni? És aztán önmagunkat nem adóztathatnánk meg? Miért ne? Ha én nem is élvezném a házat, élvezné utódom, gyermekem. Oh, mily áldást nyújtó volna ez soknak, igen soknak!! A terv kiviteléről nem szólok. Erről még korai dolog beszélni. Egyelőre csak az eszmét pendítem meg. Ha ezt elfogadjuk, a többi már csak részletkérdés. Szeretném, ha hozzászólnának a dologhoz többen. A szerkesztőség készséggel teret ad a lapban. S aztán, ha helyeslésre talál a dolog, a nyári országos gyűlésen határozni lehet felette. Hát gondolkozzunk rajta. S ha lehet, teremtsünk házat — a betegeknek!
