Evangélikus Népiskola, 1925

1925 / 11. szám - Emlékbeszéd az Akadémia megalapításának 100 éves évfordulóján

172

Már rég foglalkozik a gondolattal, hogy egyévi jövedelmét valamely hazája előmenetelét szolgáló célra áldozza. Múlnak az évek, nincs alkalma áldozatát meghozni. Bessenyei óta sok szépet beszéltek a magyar hazafiak a magyar nyelv művelésére alakítandó tudós társaságról, de megalkotni évtizedek alatt se voltak képesek. A közcélra való áldozástól húzódozott a nemzet.

Ekkor ment végbe az a jelenet, mely oly mély hatást tett, hogy ma is kitörülhetetlentil él a nemzet emlékezetében. Az eddig csak beszélő embereket látó társadalom férfit lát maga előtt, aki cselekszik, aki áldoz. Beszél a tett! Ki ez a férfi? Az, kit az utánakövetkező adakozók csak növelnek, mert az ő nemes példája után indultak. A kapitány annyira nemesen ad, hogy naplójában még önmagának sem említi fel tettét.

S tette szolgálja a vallott elvet:

,,A történelem tanúsága szerint, amely nemzet élni akart, minden bajai közt is ragaszkodott nyelvéhez, mert érezte, hogy a nemzeti nyelv elhagyása a nemzeti sajátságok önként való levetésé- vel egy, s azzal megszakad minden, ami becsületes embert honához köt. S aki azt tartja, hogy minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkaltja a kiművelt emberfő.“ Akadémiát ad a fők kiművelésére.

Aggódva látja nemzete elmaradottságát. Idegen országok állapotaiból vett mértékkel méri a magyart. A nálunk akkor uralkodott világnézlettel nem lehetett volna a nemzetet átalakítani. Európai eszmék kellettek. Ezért tehetett és tett Széchenyi többet a nemzetéért, mint nagy kortársai közül bárki más. Kossuth mondja róla: „Újjaít a kornak üterére tette és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom őt a legnagyobb magyarnak.“ (Marczali: A reformok kora.)

A cenki kripta nagy szellemlakója ma is ismétli nemzetének: „A haza oly testhez hasonlít, melyben a vér nem kering.“ „S íme sötétre borúi szemeim előtt az idők folyama megint, őrült gyanánt kínok és kéjek közt hánykódva fogyasztom magamat, életemnek nagy része bánat“, a reménynek sugári vajmi gyéren világítanak. Fájdalma tép, vele zokogunk: Ez nem a Széchenyi Magyarországa! Alig nyolc millió magyart hagytak itt szabadon. De milyen szabadság ez? A nagy világégésből megmaradott, csonkán égnek meredő üszköket is szét akarják verni. Külső és belső ellenség, belső bűnök egyaránt pusztítanak. Ha ez a pár millió árva magyar nem találja meg a történelmének éjszakájából kivezető utat, sohse köszönt rá a hajnal pirkadása, megnyílik a sír, hol nemzet sülyed el. — Az éjszaka vaksötétjében tágrameredt szemmel keresünk valami útmutató fényességet. S ime, aki a sötétséget is teremtette, irgalmas lesz hozzánk: megbünhödött bűneinket elfelejti s egymásután gyújtja meg csillagait: Petőfi, Madách, Jókai után a Széchenyi világító szellemét. A világosság mellett már utak, ösvények bontakoznak ki az éjsötétből. Tájékozódni kezdünk. Világító szellemnagyjaink útmutatását, tanácsait mohón szomjuhozzuk.