Evangélikus Népiskola, 1917
1917 / 1-2. szám - Stoll Ernő: Tanítók feladata a gyermekvédelem és a patronázs szolgálatában
16 bajt és nyomorúságot kiheverve, ismét az I-ső osztályba jött e tanévben. Ez év elején történt, hogy sárga cipőben jött az iskolába; mert hiszen egyetlen gyermek lévén, mindent rááldoz az édesanyja. Másnap az iskola tanulói a szuggesztió folytán azzal a panasszal álltak elő, hogy T. J. cipőjét Z. A. bicskával kihasította. Z. A. „a falu rossza“ mindent tagadott, a többiek a szuggesztió hatása alatt lévén, mindent állítottak. A baj valónak és komolynak tűnt fel, mert T. J. anyja emiatt panaszt emelt Z. A. gyámszülőinél s erősebb intézkedéssel fenyegette meg. A tömegvallatás csakhamar csütörtököt mondott, kezdődött tehát az egyenkénti vallatás, mely alkalommal mindenféle, szuggeráló közbeszólást betiltottam. Az eredmény a vádak egyenkénti visszavonásában csakhamar nyilvánvalóvá vált s ezzel a vádlott ártatlansága is; mert egyik sem látta, a feleleteket egyik a másikának szuggerálta, mint ahogy ez a népélet pletyka híveiben is analizálható s hirharangjaiban a szuggerált egyén megtalálható. A tény az, hogy T. J. ki mindég ugrál a bozótban, szemétdombon „úgy ugrik mint a bakkecske“, valószínűleg valami éles tárgyban meghasította cipőjét, hogy pedig a büntetést elkerülje, másra fogta ezt mint bűncselekményt. A degeneráltak általában a legnagyobb árulkodók s a legkonokabb tagadók. T. J, is mindvégig állított, de semmivel sem bizonyított; mindvégig tagadta bűnös voltát, de ártatlanságát védelmezni mivel sem tudta. Az ilyenekre hatni, miután a belátás teljes hiányával vannak, nincs megfelelő mód és célszerű eszköz, hacsak inquisitori szerepre nem vállalkozik az ember. A büntetéstől való nagy félelmüket a gyenge» ségük érzete támogatja, mely mindég rókautak keresésére, csak az igazi út követésére nem sarkalja. Szolgáljon egy másik példa egy másik állítás igazolásául. R. A. széles jó kedvében kirúgott K. A. felé. K. A., ki korához képest jól megtermet fiú, „csakúgy tréfából“ képen legyintette R. J.-t. ki aztán kis kakas módjára neki rugaszkodott; de amilyen nagyot ugrott, olyan nagyott bukott: „savanyú lett a szőllő.“ Eddig nem sirt R. A., teljes komolysággal, akrobatái lendülettel végezte a kakas viadalt. Hanem a sikertelen támadás, a kielégíthetetlen boszúvágy, a rombolási düh egészen elfordította kesergő arcát, mely mint a lélek reflektora, mindent bevilágított addig is mig panaszos ajkai megszólaltak. Ha társai, kiket segítségül hivott, segítettek volna R. A.-nak, akkor elmaradt volna a sírás, el az árulkodás, mely egész más színben tüntette fel az eseményt
